Könyvolvasás: Laurie Halse Anderson - Jégviráglányok

Azt hiszen, Laurie Halse Anderson személyében új kedvenc írót avattam. 

A nyáron volt szerencsém mindkét magyarul megjelent regényét olvasni, és mindkettő meg is érdemli, hogy bejegyzés szülessen róla. Elsőként lássuk a Jégviráglányokat, jövő héten pedig érkezik valamilyen formában a Hadd mondjam el... is - talán összekötöm a filmkritikával, még meglátjuk. Egyelőre viszont:

Jégviráglányok

– Halott lány közeledik – mondják a fiúk a folyosón.
– Áruld el a titkodat! – suttogják a lányok egyik vécéből a másikba.
Én vagyok az a lány.
A combjaim közötti hézag, a hézagon átsütő fény vagyok.
Porcelán keretre drótozott csontváz vagyok, az, amit ők akarnak.
Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül.
Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba.