Könyvolvasás: Róbert Katalin – Szívből, színből, igazán

Szeret – nem szeret – szívből – színből – igazán...

Szeretem a szimbólumokat, a metaforákat, azt, ha egyvalami egyszerre kettő, és Róbert Katalin könyve már első pillantásra ilyen. A borító és a cím is nagyon működik – még akkor is, ha nekem a cím hangzásra túl nyálas, de igen, értékelem az utalást, és a regényt olvasva tényleg átjön az az érzés, ahogy a fűzfa, margaréta, akármi leveleit, szirmait, akármijeit csipkedi az ember, és egy mozdulat választja el egymástól a válaszokat. Partik és Alex kapcsolata is ilyen, sziromtépkedés, játszmák és bizonytalanság, és valami elsőre érthetetlennek tűnő meghittség. Belesüppedtem a könyv lapjaiba, és bőgtem, nevettem rajta, és te jó ég, rettenetesen a hatása alá kerültem. A tovább mögött próbálom összeszedni a (spoilerektől mentes) gondolataimat, de már szombat éjszaka óta próbálom – igen, már a könyvbemutató napján kiolvastam a regényt, és igen, talán azóta újból nekiálltam, hogy lassabban, időt hagyva a mondatok és jelenetek ízlelgetésére, olvassam ezúttal –, úgyhogy semmit sem ígérek.

De nyerjünk magunknak időt, itt egy fülszöveg előbb:

Alex és Lilla testvérek, szeretik egymást, ám mindketten Patrik után vágyódnak.
Patrik azonban nehezen ereszt bárkit közel, édesanyja halála túlontúl fájó, apja elutasítása pedig túl könyörtelen. Úgy érzi, többé nem képes szeretetre senki iránt. Mégis összebarátkozik Alexszel, és a kapcsolat egyre mélyül, egyre fontosabbá válik számára a fiú. Csakhogy neki mindig a lányok tetszettek, és Lilla mellett sokkal vidámabb és könnyebb az élet.
Alex fél a saját másságától és tehetetlen. Miközben próbálja megtalálni az útját, helyt kell állnia azokban a játszmákban is, amelyeket Patrik diktál. Mégsem képes elszakadni a fiútól, és attól a keserves, de gyönyörű szerelemtől, ami hozzá köti.
Lilla féltékenyen figyeli a fiúk hatalmi harcát, de hisz abban, hogy Patrik végül őt választja. A párkapcsolatért kész küzdeni, még akkor is, ha szeretett bátyja a másik fél. És egy nap Patrik végre odafigyel Lillára is…
Ők hárman egy különleges, érzékeny játszmát játszanak, ahol rendkívül nagy a tét: a boldogság.

Hm, jó kis fülszöveg, ugye? És mi? Már el is jutottunk oda, ahol a gondolataim jönnek? Gondolat, gondolat...

Hát, először is: a nyelvezet! Pontosan az a fajta volt, amiért én rajongok (és amiért múltkor Kemese Fanninál és Myánál már kicsit rajongtam is). Róbert Katalinnak tökéletesen sikerült ráéreznie arra a kényes egyensúlyra, ami szép, de nem giccses. Tényleg, még a hiperolvasás közben is meg-megálltam bekezdéseknél, újraolvastam őket, kicsit emésztgettem a ritmust, a szavakat, a hangulatot, mielőtt a következő fejezethez (vegyük őket fejezeteknek, bár nem volt számozás) lapoztam volna. Látszik, hogy minden egyes mondat gondosan lett megformálva, nem csak elmond valamit, hanem meg is mutatja. Komolyan, varázslatosan szépen megírt regény a Szívből, színből, igazán. És a stílus nem törik meg egy pillanatra sem, elidőzik a gondolatok felett, a parázs vörösében és a jelentőségteljes érintésekben, és mégsem válik a nyelvezet öncélúvá, nem lesz önismétlő. Én viszont mintha kezdeném ismételni magamat... szóval gyönyörű volt a stílus. Ponty.

Karakterek. Biztos említettem már minden valamelyik könyvértékelésemben, hogy nekem szinte bármilyen regényt el lehet adni, ha a karakterek erősek és többdimenziósak, illetve a stílus is szép. Utóbbit fentebb már kellően tisztáztam e regénynél, és előbbi tekintetében sem lehetett ok panaszra. Szeretek a karakteralkotásról gondolkodni, akár azért mert épp olvasok egy könyvet, ahol nem működik, akár mert nagyszerűen működik, vagy belefutok egy írástechnikai cikkbe, egy interjúba valamelyik kedvelt írómmal, vagy én küszködök egy történettel. Mindenesetre foglalkoztat például az a kérdés, mennyire lehet direktnek lenni az olvasóval? Ez már a karakterábrázolás témája, akkor jön elő, ha a fejben tényleg kidolgozott az a karakter, vannak hibái, motivációi, jellegzetességei, csak valahogy azt a képet, ami az író fejében ott él, kellene az olvasó fejébe is belevarázsolni. Róbert Katalin erre egy elég különleges megoldást talált, az E/3-ban íródó történetfolyamot meg-megtöri egy-egy E/1-es önreflexió a három főszereplő részéről. Máshol még nem találkoztam ilyennel, és talán ha elmondják, hogy valaki ezt csinálja, olyan nagy bizalommal nem is lettem volna a megoldás iránt. De működött. Azt írtam, „megtöri”, de igazából nem, nem éreztem úgy, hogy innen oda szakadok és elveszek, mert az írónő biztos kézzel irányított, a megfelelő helyeken váltott, és bár a szereplőknek elég kifejlett önismeretük volt, mégsem vált az egész erőltetetté. Tisztán kirajzolódtak a karakterek. Valószínűleg ennek is hasonló a titka, mint a stílusnak, hogy átgondolt, hogy a lényegre lemetszett, nem nyálas, nem idealizált volt a szereplők bemutatása, nem fordult önsajnálatba az agonizálásuk, hanem végig átérezhető maradt az, amit ők éreztek.

Nyilván a regényt olvasva nem tudsz nem Alexnek és Patriknak drukkolni – róluk is mindjárt írok –, én azonban sokáig Lillának szorítottam, hogy kapjon már valami jelecskét Patriktól szerencsétlenem. Kétségtelen, hogy Lilla lesz az olvasók között a legmegosztóbb karakter, így egyébként az is kétségtelen, hogy én imádtam őt. (Ruben 2.) Lilla elkényeztetett és gyerekes és néha szívtelen, de... Igazából meg sem tudom fogalmazni, mi a „de”, olvasni kell hozzá a gondolatait, a tettei mögötti szándékokat, meg az egész, csodásan végigvezetett karakterfejlődését. És nem utálni őt élből. Lillával egy izgalmas szereplő remekül végigvezetett karakterrajzát kaptuk meg. Kitágul általa a regény központi témája, nemcsak az előbújással küszködő fiút látjuk, nemcsak a fiút, aki bár az ellenkező nemhez vonzódik, mégis egy másik fiút szeret, hanem itt van egy lány, aki tényleg a másik nem egyik tagjába szerelmes, mégis küzd a vágyaival, mégis értelmeznie kell őket. Nem meleg-nem meleg kérdésről szól a regény, nem címkékről, hanem érzésekről és meghozandó döntésekről, kockázatokról és harcokról, és mindez mindenki számára pont ugyanannyira tud összezavaró lenni.

Patrik. Azt hiszem, sokak kedvence viszont ő lesz. Még akkor is, ha ő is szívtelen néha és kegyetlen és sértett és önérzetes. Néha nagyon haragudtam rá, viszont szerettem is, és a legkedvesebb jeleneteket neki köszönhettem. Az első évforduló éjszakáját, a telefonfénnyel és a pillanatokkal, amik élesen elválnak egymástól, és Alex óvatos érintésével, legalább háromszor olvastam most már. Rettentő hangulatos. Mindig felpörgetik a cselekményt az ennyire impulzív karakterek, és itt sem volt ez másként. Lilla szerint Patrik volt az, aki játszott velük, szerintem együtt játszottak, bár tény, hogy Patrik miatt.

A családi történet mögötte egyébként még szintén kedvenc volt, az apjával való minden jelenetét kábé lélegzet-visszafojtva olvastam, és nem sírtam, hanem nem tudom, döbbent szomorúságban ültem még percekig. Hideg és távolságtartó volt az ő kapcsolatuk, olyan, mint a régi sebek, amik annyira régiek, hogy nem is emlékszel, milyen volt, amikor fájtak, de arra sem emlékszel, milyen volt, amikor egyáltalán nem is voltak.

Alex. A történet kedvelhető figurája, bár persze, nála is elérkezik az a pont, amikor dühös leszel rá, de ez csak az az aggódó, „ne légy hülye”-féle düh, amit a főhősök előszeretettel váltanak ki az emberből. Drukkoltam neki, örültem (és egyszerre sajnáltam), amikor visszavágott Patriknak, olvadoztam, amikor megállt a játék egy pillanatra és mindketten kimaradtak a körből, és büszke voltam rá, amikor nagy lépéseket tett.

Mindhárom főszereplő kidolgozott volt és háromszáz oldal után ismerős, és a hármuk közti, folyton változó dinamika pikáns és fordulatos. Imádtam minden közös jelenetet akármilyen kombinációban. 

Egyébként meglepő, ez a könyv annak ellenére, hogy egy remekül összerakott egész, fejlődésekkel, utakkal és utakra visszakanyarodó másik utakkal, annyira jelenetekben maradt meg a fejemben, mint kevés másik. Évekből kimetszett pillanatokat kaptunk, sok igazit sok játszma között, és ha az újraolvasás végére értem, akkor is biztosan fel fogom lapozni az évfordulós jeleneteket, Patrik és Lilla beszélgetését Lilla ágyánál, Patrikot és az apját az irodában, a Balatonra tartó utat, ésésés még sok másikat.

Összegezzünk! Imádtam a regény minden oldalát, imádtam, hogy nem közhelyeket tuszkolt le a torkomon, hanem végig igazi maradt, és nem címkékkel dolgozott (kivéve a kiadós sorozat-besorolást, de majd arról máskor fakadok ki), hanem érzésekkel. Tessék elolvasni.

Kedvenc rész: Évfordulók.

Legrosszabb rész: A Szivárvány-kör jelzés a borítón.

Kedvenc szereplő: Patrik? Lilla? Ó, szeretem az ellentmondásos jellemeket, valamelyikük.

Kedvenc idézet: 

„Két óra huszonkét perc. A világ most sem állt meg.” 

Eddig kétszer kerültem közel a síráshoz ezen a ponton. (Ez a tizenhatodik oldal amúgy, szóval nem kellett hozzá sok idő.)

Ihletés szempontjából: Én... soha... de soha... hagyjuk.

RAVASZ értékelés: Kedvenceknek kijáró csillagos kiváló.