Napló az írásról 3. - Valaki szedjen ki a fejemből!

Ígérem, a poszt címe a végére érthetővé fog válni. Szóval arról van szó, hogy novemberben nekiálltam nanózni. (NaNoWriMo, azaz novemberben írj meg 50.000 szót a regényedből, azaz hogyan essünk pánikba egy hónap alatt minél többször.) A Kollázs című regényemen dolgozom, ami nem tudom, hogy valaha is el fog-e készülni, azt pedig végképp nem, hogy utána mi lesz a sorsa. Egyelőre kukába hajítanám az egészet, de ezt az érzést okozhatja a napi 1600 szó miatti stressz is. 

Hogy érthető legyen, mi is a probléma a regénnyel, és mi miatt fogom csak azért kinyomtatni, hogy darabokra téphessem, és legyünk jóindulatúak, mi miatt kerül majd jelentős átdolgozásra, ha egyszer a végére keveredek (mert nem érdekel, akkor is befejezek egy kéziratot), vázolom, hogy néz ki nálam az írás, vagyis inkább az írás előtti fázis.

Napló az írásról 2. - Az a fránya váltott E/1...

Mikor működőképes a váltott E/1? Ezzel a kicsit sem ambiciózus kérdéssel vágok neki a mostani a naplóbejegyzésnek. 

Főleg arra gondolok itt, hogy hogyan tudod megőrizni a regény egységességét, miközben külön hangot adsz az E/1-ben mesélő, több szereplődnek?

 

Majd' egy hónapja Tibi is elmélkedett hasonlóról az írós oldalán. Akkor nekem volt egy kész válaszom, méghozzá a kompromisszum. Kicsit gondolj erre, kicsit gondolj arra. Nyilván fel lehet építeni az egyik szereplő szemszögét csak tőmondatokkal, míg a másik olyan cicerói körmondatokban beszélhet, hogy körbeér a lapon, csak akkor egy olvasó sem ér majd a regény végére. Szóval lehet ilyet is, de nem érdemes. 

Arra gondoltam, hogy a megoldás az arany középút. Ez pedig írás közben mágikusan feldereng majd előtted. Hát nem. Újabb regénybe másztam bele, és jelentem, nem így működik. 

Jelentem, egyelőre, úgy érzem, sehogyan sem működik. 

Napló az írásról 1. - A kapcsolat, ami nem romantikus (Whaaaat?!)

Igen, a Napló a regényírásról bejegyzéssorozat bizonytalan ideig szünetel, ahogy a regényem írása is szünetel. Úgyhogy a jövőben csak általánosságban fogok elmélkedni az írásról, különféle kérdésekről, és talán ezek a posztok másnak is érdekesebbek lesznek.

Szóval a napló első témáját azok a kapcsolatok adják, amik nem romantikus jellegűek, mégis iszonyú jól működtek egy-egy regényben. Ja, igen, fő területem, ahogy az az eddigi blogolásból is kitalálható, a YA (Young Adult), úgyhogy a példák meg maga az elmélkedés is ekörül forognak majd.

Kezdjük azzal, hogy remélem, nem vagyok egyedül azzal a meglátással, hogy a romantikus szálak átvették az uralmat a YA-regényekben. Remélem, azzal a gondolattal sem maradok magamra, hogy ez nem feltétlenül jó. Mert igenis izgalmas dinamika lehet két olyan karakter között is, akik soha nem fognak összejönni. Mert igen, nyilván a tinikor, meg a fiatal felnőttség az első szerelmek időszaka, legyen róla szó, de ne feledjük, ez az a kor is, amikor először kérdőjeleződnek meg a barátságok, amikor rájövünk, kik vagyunk és kik akarunk lenni, és kikkel tudunk azok lenni. Amikor gimibe megyünk és egyetemre, és minden átalakul körülöttünk, és rájövünk, mely barátságok tarthatnak akár életünk végéig, és melyek szóltak csak arra az időre, amíg ebbe vagy abba az iskolába jártunk, vagy erre vagy arra az edzésre... De ekkor vetődik fel bennünk először az is, hogy a nyár másról is szólhat, mint a családi nyaralásokról, hogy nem lehet mindent megbeszélni a szülőkkel, hogy a báty, bár egy rohadék, néha talán csak meg akar védeni minket... stb. Mennyi, mennyi téma, szerelmi szál nélkül.

A tovább mögött néhány számomra kedvenc nem romantikus párost veszek szemügyre, és mondom el, miért annyira működőképesek - szerintem.

Napló a regényírásról IX.

Minden kezdet nehéz

Amennyi írós poszt felkerül a blogra újabban, azt hihetnétek, hogy nagyon pöpecül haladok a regénnyel... Az igazság azonban az, hogy csak a naplóírással meg a regényről való gondolkodással haladok jól. Valamelyik első naplós bejegyzésben nyűglődtem az "inspiráljunk magunkat"-dologgal, hát jelentem, ez megoldódott. Inspirálva vagyok, van csaknem ötszáz képem és idézetem a történethez, és magamhoz képest rengeteg zeném. De maga a történet... áll egy helyben hetek óta. Bár ma azért pár dolgot átírtam benne, pluszkarakterizálások, apró infók, amiket mostanában találtam ki a világomhoz, a karakterekhez... A baj az, hogy ez még mindig nem konkrét, produktív munka. De valahogy nincs a helyén a kezdésem, és amíg így érzem, nehéz azt mondani, hogy "jó, nem baj, azért haladjunk". Mert kényszeresen javítanám és javítanám. Ahogy haladok előre az oldalakban, egyre gördülékenyebbé válik, Sage fejezete nem közönyös mese, Normané pedig nem egy teljes haditerv... amint ők ketten elkezdtek kommunikálni egymással, elkezdett a történet is működni... hogy aztán megint leüljön, és erőltetetten dumáljunk és elemezzünk. 

Még régebben írtam arról, hogy engem a hangulatos könyvek fognak meg, és nem tudom, hogy az Időt vérzőkben egyelőre azért nincs hangulat, legalábbis az elején nem nagyon, mert én írom, és magamat nem tudom "elbűvölni", vagy mert egyszerűen nem jó a kezdés. 

Napló a regényírásról VIII.

Az egyik írós csoportban felvetődött egy érdekes feladat: írj kritikát a regényedről úgy, mintha az már egy megjelent könyv lenne, te pedig egy mezei kritikus. 

Hát én pontosan ezt tettem, és nagyon utáltam a regényemet. :D

(A regény története nagyjából kihámozható a kritikából, de a napokban majd írok egy posztot rendesen csak arról, hogy miről is szól tulajdonképpen az Időt vérzők.)

Egyelőre viszont a kritika.

Napló a regényírásról VII.

Amikor nincs cselekmény...

... akkor az én írásomat olvasod. Mert ki ír egy ifjúsági kviddicskupáról regényt, vagy egy kártyapartiról novellát? Aki imád karakterizálni, vargabetűket tenni a történetben, és eltérni mindattól, ami az eseményeket érdekessé tenné. Csak ül és ír a karakterekről, akikbe teljesen belezúgott. Ja, ez lennék én. És még igazán erős karaktereim sincsenek, jéj! No mindegy, az előző posztban már kiangstoltam magam, most megoldó-módba kapcsolok. A tovább mögött.

Napló a regényírásról VI.

A teljes pánik és ihlethiány

Nem szeretem azt a szót, hogy ihlethiány. Legalábbis az elmúlt egy évben, amióta rendszeresítettem az írást, meggyőztem magam, hogy nem hiszek benne. Mert nekiálltam akkor is írni, ha a fejem majd széthasadt, ha bőrig áztam hazafelé jövet, ha olyan fáradt és ideges voltam, hogy legszívesebben bőgtem volna. Képzelhetitek, milyen vidám kis sztorik keveredtek azokból az estékből... xD 

Most mégis azt érzem, hogy valami elveszett belőlem, nem a lelkesedés, mert a villamoson, séta közben, elalvás előtt folyton a regényen pörög az agyam, tervezgetem, gondolkozom a szereplőkön, hogy van-e cselekményem (nincs, de erről majd egy következő naplóban)... Mégis fogni a billentyűzetet, megnyitni a dokumentumot... nem megy. De egyáltalán nem, egy dokumentummal se. Pedig próbáltam fanficelni, novellázni, de teljes kedvedtlenség - és nem biztos, hogy ez a jó szó. A tovább mögött próbálok jobbat keresni. De figyelem, angstolás-veszély! Akit ez bármilyen szinten elborzaszt, ne olvasson tovább!

Napló a regényírásról V.

Az én kicsi Mary Sue-m

Ki is az a Mary Sue? A merengő definíciója következik. (A jellemzés tipikusan a Harry Potter-fanfictionök Mary Sue-jához készült, de a HP-s vonatkozásokat kiemelve igaz lehet bármilyen írásra.)

Mary Sue egy karaktertípus általános neve. A Mary Sue-k hetyke, okos, segítőkész tinédzser boszorkányok (...). A Mary Sue történetben mindenki szereti Mary Sue-t, mert Mary Sue mindenben jó. Mary Sue zseniális boszorkány, remek barát, jó vezető, ravasz és tehetséges párbajozó, valamint lélegzetelállítóan gyönyörű. Az ilyen karakter neve gyakran megegyezik a fic írójának nevével, legyen az valódi-, írói-, vagy becenév. A történet végén a Mary Sue karakter szenvedélyes csókban forr össze az író imádott karakterével, általános rajongás fogja övezni, esetleg elhalálozik, a szereplőgárda mélységes fájdalmára, s a világ gyászba borul mögötte. 

Összegezve, Mary Sue-t írni nem jó. Hiba. És az én mumuson mostanság. Komolyan, szó szerint, elgondolkoztam  rajta, hogy jelen pillanatban milyen alakban jelenne meg nekem egy mumus, hát tutira, a főszereplőm lenne mint tökéletes Mary Sue. Már csak arra kellene rájönnöm, hogy tudnám legyőzni. Erről elmélkedem a tovább mögött, meg arról, hogy miért könnyű a főszereplőnket elrontani.

Napló a regényírásról IV.

Ritmus

A szövegnek van egyfajta ritmusa. A mondatok hosszúsága és szerkezete pedig ezt nagyban alakítja. Amint ezt a cseppet sem korszakalkotó felfedezést a minap megtettem, rögtön meg is fejtettem, hogy miért nem működik az egyik rész az írásomban. Ugyanolyan felépítésű mondatok egymás hegyén és hátán. Ühüm, ez eddig szép és jó, nagyszerű észrevétel, ügyes vagyok... de hogy küszöböljem ki?

Napló a regényírásról III.

A nagyobb képet látni

Az írás része a regénynek továbbra is ott áll, ahol  hagytam, hétvégén nem voltam itthon meg laptop közelében sem, így az energiáimat maximum az ötletelgetésre fordíthattam. Jól is jött, mert így nem halogathattam tovább, hogy ne csak a szereplőimmel és az ő sorsukkal foglalkozzak, és hogy honnan hova akarom őket eljuttatni a történet végére, hanem a nagyobb képre is koncentráljak. Azaz mi is a cselekmény, azon kívül, hogy mindenki igyekszik megtalálni a saját helyét az életében. 

Napló a regényírásról II.

Inspirálni magunkat

Sajnos a napokban nem volt időm túl sokat haladni a regénnyel, ugyanis részt veszek egy amatőr, internetes pályázaton, és arra dolgozok egy novellán. De azért igyekszem ötletelni, a minap például az egyik karakterem állt össze a fejemben, a motivációi, és ez teljesen új megvilágításba helyezte őt is, meg a családját is. Igazi sikerélmény volt. :) A másik, ami írás híján előrelendíthet, az az ihletkeresés. Az egyik régi, fejben beleszeretős ötletemhez akaratlanul is szembejönnek velem az inspiráló képek, a passzoló zenék. Itt ez se működik ilyen könnyen, mert miért is tenné?! 

A tovább mögött rövid elmélkedés arról, hogy mik inspirálhatnak egy történetet, és ez miért segítség nekem.

Napló a regényírásról I.

Beleszeretni egy ötletbe

Ez a cikksorozat azért jött létre (ebben a szent minutumban), hogy dokumentáljam egy első regény megírásának hullámvölgyeit. A próbálkozásba vagy belebukok, és akkor negatív példaként fogok szolgálni azok számára, akik ilyesmibe vágnák a fejszéjüket (azaz „így ne csináld, itt ne add fel”-kalauzt készítek), vagy sikerrel járok, és megőrzöm a (közönyös) utókornak, milyen volt befejezni az első kéziratomat.