Sose fogok valószínűleg tényleges epizódkritikákat írni a
Shadowhuntersről, de időről időre felmerülnek bennem bizonyos eszmefuttatások,
szóval azokat meg fogom osztani. Ilyen lesz ez is. (Meg ilyen volt ez és ez is.)
Szóval megnéztem a harmadik részt, és egyre inkább érik
bennem a felismerés (nemcsak a rész miatt, hanem interjúk és spoilerek alapján is), hogy a sorozat egyszerre felel meg nagyon is a könyv
szerinti karakterábrázolásoknak, és egyszerre ferdíti ki kicsit őket. Talán a
ferdít nem a legjobb kifejezés, mert negatívumot sugall, holott én azt hiszem,
szeretem ezeket az új perspektívákat. (Ugyanezt csinálják egyébként a világgal
is, de az egy másik téma, és olyan, amiről eddig viszonylag kevés infót
kaptunk. Pölö Csernobil? Azt a magyarázatot várom, és ajánlom, hogy jó legyen.)
Olyan érzés nézni a Shadowhunterst, mint AU fanfictionöket olvasgatni, olyanokat,
amikben tulajdonképpen minden szereplő ugyanolyan, egyetlen apró
változtatással, és ez aztán kilendíti a szereplőket az eredeti jellemzésükből.
Még mindig karakterhűek és felismerhetőek, csak van egy kis csúsztatás. (Remélem,
sikerült érthetően megfogalmaznom.) És jesszum, pont ezek miatt érzem még
inkább azt, mint amit az előző bejegyzésemben írtam, hogy igazán azt várom,
amikor a készítők el mernek szakadni az alapanyagtól. Mert igen, rettentően érdekesnek
találom ezeket a ferdítéseket (vagy csúsztatások? vagy melyik a jobb?
segítség.). Nem mindig élvezem őket – de ezekről nem fogok írni, mert még
kiforrhatják magukat -, de feltétlenül élvezem bennük az újdonságot.
