2006 óta, Nico Rosberg óta rendszeres nézője vagyok a Forma1-nek. (Nico Rosberg egyébként csak nekem jelez egy korszakot. Mindenki másnak valószínűleg Rosberg csak ott van... egy ideje. És tehetséges. És nincsenek eredményei.) Így mint rajongónak, nem is volt kérdéses, hogy beülök-e egy Forma1-gyel foglalkozó mozira. Még úgyse, hogy én meg a sportfilmek... hát mondjuk úgy, hadilábon állunk. Előbb röviden erről.
Tehát sportfilmek. Általában túl hollywoodiak, a szó teljesen pejoratív értelmében. Ennek érdekében a többdimenziós párharcokat, versenyeket lecsupaszítják valami végtelenül egyszerű "valósítsuk meg az álmainkat"-sztorivá, ahol megdőlnek nemcsak az adott sport szabályai (ugye tízpercig tartó egyenes a Forma1-ben, igen, rólad beszélek, Felpörgetve), de sokszor a fizika törvényei is. Mindezzel tényleg csak annyit elérve, hogy van egy újabb popcorn mozink (amikkel persze nincs baj, csak na... majd magyarázom), de semmi a sport igazi ízéről (bűzéről...), igazi emberi drámáiról. És mindezt tényleg állítom úgy, hogy a Góól filmeket (oké, az első kettőt) imádom, Gavin pedig a legviccesebb és legszerethetőbb sztereotípia az egészben.
Éppen ezért volt most annyira üdítő egy ellenpéldát látni. Mert a Rush Forma1 volt, és sport, és annyira, annyira hihető karakterek, és a látvány, és hetvenes évek, és akcentusok... ésésés mindez a tovább mögött.