Fanfiction: Tüzek és hamvaik (Harry Potter)

Tudom, ahhoz képest, hogy nem akartam fanfic-birodalommá változtatni a blogot, ez immár az ötödik fanfiction, amit feltöltök. Egyelőre viszont lefoglal a suli, meg lelki válságot élek át a regénykezdeményemmel kapcsolatban, szóval azt töltögetem, ami raktáron van.

Ez a novella a Harry Potterhez kapcsolódik.  

Harry/Hermione. Vannak életek, amelyek szétszakíthatatlanul egybefonódnak. Ezek a kapcsolatok többek, mint egy "barátság" vagy "szerelem" címke, ha elveszítjük őket, az élet, mintha megállna. Szomorú, erősen angstolós novella. (Bocsánat.) A tovább mögött.

Tüzek és hamvaik

Harry

A fahasábok halk roppanással adták meg magukat a lángoknak. A kandalló belső falát pirosra színezte a tűz. Nem tudtam, miért nézem, pont olyan lassan elharapódzó tűz volt, mint bármelyik másik a világon. Egyetlen egyet kivéve, de arra nem szabadott gondolni.

Átkaroltam Hermionét, mellettem ült a kanapén, a kezében könyv, de a tekintete már percek óta nem követte a sorokat. Addig is percek teltek el, amíg észbe kapott, és kissé közelebb húzódott hozzám. Nem ösztönszerű mozdulat volt, hanem a látszatnak szólt, mint mindig. Végigsimítottam a hátán, pont ugyanaz az érintés, ami minden nap. Betanult ez is, mi más? A világ szerint: olyan házaspár voltunk, akik imádtak esténként egymáshoz bújni a kanapén. Valójában: olyan házaspár voltunk, akiknek nem jutott eszébe más egyéb, amit tehetnének. Azzá lettünk, azt csináltuk, amit házasságnak hittünk. A világnak ez is tökéletesen megfelelt, nekünk pedig nem juthatott ennél több. Időnként feltettem magamnak azt az irreális kérdést, hogy vajon tényleg nem? Próbáltam elképzelni egy olyan életet, ahol olyan feleség mellett élek, akibe tényleg szerelmes vagyok. Egy kapcsolatot, amelyben minden gyengéd mozdulat természetes. Egy vigyorgó Harryt, sok gyerekkel. Olyan erősen próbáltam ezt az alternatív jelent látni, hogy belefájdult a fejem. Mégis, semmi. Mindez valami távoli álmodozás volt még régről; egyetlen családot ismertem életemben, akik tényleg ilyenek voltak, Weasleyéket. De akárhányszor rájuk gondoltam, összeszorult a torkom, a szívem – nem is, mindenem, de erre még nem létezett megfelelő kifejezés –, és ez kíméletlenül visszaterelt a valóságba.

– Jólesne egy pohár mézbor – szólalt meg Hermione –, neked is hozzak?

Minden este egy-egy pohár mézbor mellett tettettünk boldogságot, és Hermione mégis minden este rákérdezett.

– Igen, köszönöm – bólintottam. Mosolyogni is akartam, volt külön erre a mondatra kifejlesztett hálás mosolyom – az igaziakból már régen kifogytam –, de ma valahogy nem találtam.

Miközben Hermione a boros palackkal bíbelődött a konyhában, én a kezembe vettem a könyvét. Varázsjog – avagy amit minden laikusnak tudni érdemes címet viselte. Hermione diplomás varázsjogászként dolgozott a Mágiaügyi Minisztériumban, ezt a kötetet pedig az évek során vagy tucatszor láttam a kezében.

– Talán holnapután elmehetnénk a Czikornyai és Patzába, felújítani a házi könyvtárat – jegyeztem meg, amikor Hermione visszaért a poharakkal.

Hermione bocsánatkérően pillantott előbb a könyvre, aztán rám. – Nem muszáj. Szeretem a régieket is. – Nyilván vállat is vont volna, ha a vállvonást régen nem száműztük volna a mindennapjainkból. Örökre abba dermedhettünk volna, egy hatalmas vállvonás volt az életünk. – De ha gondolod…

– Persze – bólintottam határozottan. Nemcsak azért örültem a könyvvásárlásnak, mert ezzel kedveskedhetek a feleségemnek, hanem mert így betábláztam magunknak egy programféleséget holnaputánra. Azaz ünnepélyesen meggyőztem magamat arról, hogy a holnap után is lesz egy nap.

Hermione mellettem nagyot kortyolt a mézborból, aztán belefogott a beszélgetésbe, ami elől minden évben ezen az estén menekültünk. Eleinte nekem kellett felhozni, de mostanra megerősödött annyira, hogy ő kezdeményezzen.

– Holnap a megemlékezés Ronért – semmi érzelem a névnél, vérprofi – tízkor kezdődik. Mrs. Weasley megkért, hogyha tudunk, érjünk kicsit előbb az Odúba, és segítsünk az asztalokkal.

Bólintottam.

– Azt mondta, idén George és Charlie is hazajönnek. Fleur és Bill pedig elhozzák Victoire-t. Biztos nagyot nőtt, mióta nem láttuk.

Tehát nagy felhajtás készülődött. Persze, hiszen Ron pontosan tíz éve halt meg. Ez megérdemelte, hogy még többen, még hosszabban kínozzuk magunkat a hiányával.

– Rendeltem süteményt, amit holnap elvihetünk – beszélt tovább Hermione. – Almás lepény, azt mindenki szereti.

Kivéve Ront. Ő utálta volna, mert az alma nem is tűnt benne almának, mert folyton szétcsúszott benne a töltelék, ha az ember kézzel próbálta enni, mert mire a lepény az asztalra került, már az összes porcukor eltűnt róla. Kíváncsi voltam, hogy Hermione is erre gondolt-e, amikor ezt rendelte.

– Talán csomagolhatnánk egy palack mézbort is. Van még egy a hűtőben.

– Bill biztos értékelné. – Bill a farkasharapása óta nemcsak a nyers húsért rajongott, de minden vörös színű ételért és italért is.

És ezzel végeztünk, a másnap minden praktikus részletét megtárgyaltuk, majd még az ágyban eldöntjük, hányra állítsunk ébresztőt, de igazából ennyi. Azzal azonban hogy a realitás talajára húztuk az évfordulós megemlékezést, már másra se tudtunk gondolni. Az agyunk, mintha valami hívószóra reagált volna, kilövellt magából minden mélyre szorított emléket.

Ha az egész évedet azzal töltöd, hogy úgy teszel, mintha egyáltalán nem is gondolnál rájuk, összeroppansz, ha a látszat leolvad a valóság elől.

Hirtelen megint minden Ronnal lett tele.

Nem voltunk többé Hermione és Harry, a látszatra tökéletes pár. Eltűntek a betanult mozdulatok és mondatok.

Én csak Harry voltam, Hermione pedig Hermione, és valaki fájóan hiányzott közülünk.

Hermione

Május másodika az év legborzasztóbb napját jelölte a naptárban, és megvolt az a sajátságos tulajdonsága, hogy folyton úgy tűnt, mintha már május elsején kilenc órakor kezdetét venné. Csak ültem a kanapén Harry mellett, mézbort kortyolgattam, és ezúttal igyekeztem megúszni. Mint amikor tanultam, ha nagyon sokat kellett egyszerre, elképzeltem, hogy az agyam egy széles, fehér lap, bármivel teleírhatom, bármennyi ráfér. Csak azok az adatok, évszámok, paragrafusok léteztek, minden egyebet más papírokra száműztem, lezárt dossziékba rendeztem és mélyre dugtam. Csak az üres lapra gondoltam, és arra, hogy akármit rágondolhatok. Hogy ez a palack bor savanykásabb, mint amit múlt héten ittunk, hogy egyszer megtanulhatnék almás lepényt sütni, hogy a Varázsjog könyv harmincnegyedik oldalán két elgépelés is van, hogy…

Ron. Ron. Ron.

Három paca a fehér lapon egy szemvillanás alatt.

És én szétcsúsztam. A papírok kontrollálhatatlanul repkedtek a fejemben.

Harry

Tíz éve nem a kandalló tüzét bámultam. Sokkal magasabbra csapó lángokat néztünk mind a hárman, Hermione, Ron és én.

A táltostűz a Szükség Szobájában örvénylett, és mindent szürke hamuvá olvasztott maga körül. Crak szabadította el, őt érte el először a haragja. Láttam, ahogy előbb a pálcáját, majd a kezét égeti szénné. Aztán elfordultam, és emlékszem, valamiért Vernon bácsi ugrott be. Csak évek múlva raktam rendet a fejemben, és jöttem rá, azért mert Dursleyék tévéjében egyszer ment egy műsor a spontán öngyulladásról. Vernon bácsi elég hamar átkapcsolta egy másik adóra, de egész vacsora alatt azon hőzöngött, hogy „minek ilyen sületlenségekkel ijesztgetni az embert”. Ez jutott eszembe Crak haláláról.

Én semmiképp se akartam otthagyni Malfoyt és Monstrót. Nem érdemelték meg, hogy megmentsék őket, de az életet azért igen. Visszafordultunk hát értük. Egyszer megkérdeztem Hermionét, ő mire emlékszik innentől. Azt válaszolta, összemosódtak az események, ha rágondol, csak a sok vöröset látja. Mint amikor az ember a napba néz, és ha utána lehunyja a szemét, a szemhéja mögött is minden narancs. Irigyeltem érte. Én, ha ébren nem is, álmomban rendszeresen, percről percre újraéltem mindent.

Ront és Monstrót láttam, ahogy együtt csúsznak le Ron seprűjéről, talán Monstro súlya húzta le őket a mélybe. Magamat, ahogy megállíthatatlanul repülök a kijárat felé. Próbálok visszamenni, tenni valamit, akár magamat is a tűzbe vetni, de a kezembe szorított diadém nem engedi, a horcruxba zárt Voldemort-szellem űz a túlélés felé, és én későn szállok csak szembe vele. Mikor már minden elveszett. Valahogy a diadémot még visszahajítom, de én magam már nem repülhetek vissza vele. Kint rekedek a folyosón, egy olyan életben, ami Ron nélkül semmit sem ér. Láttam magamat, ahogy behúzok egyet Malfoynak, miatta történt ez az egész, és újra ütök és újra, újra… míg Hermione hisztérikus zokogása vissza nem ránt a valóságba, ahol nem számít, hogy véresre verem-e Malfoyt, Ron akkor is halott marad. Ha lehunytam a szemem, mindez újra megelevenedett.

Komoly gikszer lehetett a fejemben, amiért az összes szörnyű emlékem olyan élesen megmaradt, mintha csak tegnap éltem volna át őket. Anyáék halála, Cedricé, Siriusé, Dumbledoré, Roné… Annyi halál lüktetett bennem éjszakánként, amennyi rémálomból felriadni sem érdemes.

Hermione

Harry azt mondta, ő újra és újra végignézi Ron halálát. Nem tudtam, hogy ő járt-e rosszabbul vagy én, aki csak az élő Ront idézhettem vissza. Ahogy Csámpáson bosszankodik, ahogy a házit próbálja lelesni rólam, ahogy veszekszünk, ahogy legyőz egyszer DS-en, ahogy ő lesz a Griffendél új őrzője, ahogy küzd a Misztériumügyi Főosztályon, ahogy elmeséli, hogyan talált vissza hozzánk az önoltóval, ahogy megcsókol... Még mindig éreztem a leheletét a számban, az ajka puhaságát, és ezt Harry egyetlen csókja sem tudta kitörölni belőlem.

Ha becsuktam a szemem, Ront láttam, hogy aztán ha kinyitottam, olyan helyen ébredjek, ahol soha többé nem láthattam.

Harry

Hogy hogyan kezdődött Hermione és én? Igyekeztem erre visszaemlékezni, miközben reggel készülődtünk – Hermione épp a haját szárította, én borotválkoztam. Az Odúban úgyis minden tekintet erre keresi majd a választ és jut arra az egyezményes válaszra, hogy fogalmuk sincsen, de így van ez jól. Nekem is ez volt az első magyarázatom, de mélyebbre kellett ásnom, én voltam az egyik fél, nekem csak tudnom kellett, miként is lett a barátságunkból házasság. Ha szerettem volna Hermionét, mármint szerelmes szeretettel, meg lehetett volna határozni, hogy mikor kezdtem rá másként nézni. De én pontosan úgy néztem most is Hermionéra, mint mindig, a legjobb barátomnak tartottam. Ez sosem változott.

Természetesen Ron halála volt a kulcs. Megsemmisítettük az utolsó horcruxokat, köztük engem; ott álltam a King’s Cross peronján Dumbledore-ral, egy vonat várakozott a síneken, az ablakán homályosan tükröződött Ron arca, nem Roné, akit órákkal ezelőtt vesztettem el, hanem ahogy először láttam: tizenegy évesen, koszos orral. Fel akartam szállni mellé, bárhová indult is, én vele akartam tartani, aztán eszembe jutott Hermione, hogy nem hagyhatjuk mindketten el, és az élet mellett döntöttem. Megküzdöttem Voldemorttal és győztem, de mintha nem nyertem volna semmit se.

Egyszeriben üresnek éreztem magam, mint soha azelőtt, és csak Ronra tudtam gondolni. Mindenki összetört volt és gyászolt, de amit én műveltem azokban a hónapokban, azt mások már megszállottságnak vélték. Nem bírtam látni Weasleyéket, Ginny láttán üvölteni támadt kedvem a fájdalomtól, nem tettem be a lábamat a Roxfortba se, amint lehetett elmenekültem onnan. Csak Hermione érthetett meg, az ő tekintete volt csak olyan üres, mint amilyet magamon a tükörben láttam. Mások gyászoltak, bennünk egyéb sem maradt, mint a gyász.

Gyakran látogattuk egymást, nem sokat beszéltünk, ha mégis, általában semmiségekről. Hermione elkezdte a varázsjogi tanulmányait, én a Minisztériumban dolgoztam, majd belevágtam az aurorképzésbe. De mintha egyáltalán semmi se történt volna, mintha mindezt csak azért csináltuk volna, hogy kitöltsük a napjainkat, és mintha az igazi életünk megragadt volna a roxforti csatában, a Szükség Szobájában. Senki sem viselte ezt jól körülöttünk, vagy maguktól hagytak el bennünket, vagy mi magunk űztük el őket. Olyasmi kötött össze minket Hermionéval, amit más nem érthetett, egy olyan álomszerű ürességben rekedtünk mi ketten, ahová másnak nem volt bejárás. Ahogy az évek múltak, valahogy minden olyan logikusan történt. Összeköltöztünk, én megkértem a kezét, összeházasodtunk, és úgy tettünk, mintha ez bármit is jelentene nekünk. A boldogság színleléséhez, azt hiszem, sosem váltunk elég profikká, de a szeretteink úgy látták, megint élünk, és ennyivel már meg tudtak békélni.

– Én kész vagyok – jelentette be Hermione. A haját egyenesre szárította és szoros kontyba tűzte, fekete ruhát húzott és fekete cipőt. A szeme halott volt. Tökéletesen festett egy megemlékezéshez. – Te?

Hogy készen voltam-e? Ugyan mire? Minden évben titkon azt reméltem, hogy ha megint látok mindenkit, ha virágot teszek Ron sírjára, ha végre egyszer nem kell rejtegetnem a szorongató gyászomat, letehetem a terhemet. Gyászoltam már elég embert életemben, hogy tudjam, hogyan megy ez. Kiürülsz, ordít a belsőd és a hiány elviselhetetlen, aztán egyszer csak vége lesz. Mintha hosszú ideig a víz alatt lennél, nem vennél levegőt, aztán egyszerre mégis felszabadulna a tüdőd és te nagyot szippanthatnál az életből. Ezt vártam már évek óta, mindhiába. Valami sosem engedett a felszínre.

Határozottan nem álltam készen az újabb csalódásra.

Azért biccentettem Hermionénak, mert mégis mi mást tehettem volna?

Hermione

Ahogy Harry kezét markolva a semmibe ugrottam, arra gondoltam, a hoppanálásunk milyen tökéletes metaforája is az életünknek. Kiszakadva a világ normális folyásából, csak ketten a semmiben.

Aztán földet értünk, és újra ott voltunk a világban, tettetve, hogy a részei vagyunk.

Harry

Mr. és Mrs. Weasley együtt siettek elénk a kapuba, majd bevezettek minket az udvarba. Bill és Charlie épp az asztalokat igyekeztek felállítani. Élesen villant be a kép, még a negyedév előtti nyárról. Ugyanúgy ők ketten bíbelődtek a feladattal, illetve, egy ideig ezt tették, aztán megunták és inkább ádáz csatába kezdtek a bútorokkal. Suhogó pálcák, egymásnak csattanó asztalok, nevetések… Most minden csendes volt. A két fivér rendben végezte a rájuk bízott munkát.

George közben Victoire-nak mutogatta a kerti törpéket, Fleur aggodalmasan figyelte őket kicsit távolabbról. Percy a székeket rendezgette. Ginny és a férje, Seamus a tányérokat hordták kifelé. Ginny és a férje… Azt is hiába vártam immár harmadik éve, hogy erre összeszoruljon a szívem. Úgy tűnt, több keserűségnek egyszerűen nem maradt hely bennem, így inkább hálás voltam, amiért legalább Ginny boldog. Az ölelések természetesek, a pillantások őszinték… amióta ezek nélkül léteztem, ezeket tekintettem a boldog párok ismérveinek.

Mindannyian üdvözöltek minket. Mindannyiuk arcán láttam a gyászt, hallottam a mondatok közt megbújó, hiábavaló kiáltásokat Ron után. Bár a szemük a délelőtt folyamán nem egyszer könnytől csillogott, mögötte azért élet volt.

Vajon ők is látták a különbséget?

Ez most először ötlött fel bennem, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Könnyebb volt azt hinni, hogy nem veszik észre és mi Hermionéval remek színészek vagyunk a saját életünkben.

  

Hermione

Láttam azt a villanásnyi bánatos aggodalmat Mrs. Weasley szemében, ami elárulta, tudja, hogy mit művelünk Harryvel. Átlát az álcánkon, látja, hogy mindkettőnk szíve már csak kötelességtudatból dobog.

Az elejétől kezdve tisztában voltam vele, hogy a továbblépés Ronon és a normális életünk Harryvel olyan színdarab, amire senki sem vált jegyet. Mindenki észrevette rajtunk, hogy távol vagyunk, hogy nem ebben a világban létezünk. De senki sem mondott semmit, ahogy én sem Harrynek.

Belementem a játékába, próbáltam egy maszkra való valamit összekaparni magamból, a romjaimból legalább ezt az ál-életet felépíteni, mert tudtam, hogy Harryt megnyugtatja.

Harry

Ron sírja virágoktól és koszorúktól roskadozott. Holttest nem volt alatta, jelképes emlék volt. Valójában semmit sem jelentett. Ennyi erővel én is odafeküdhettem volna a helyére, többet elárult volna Ronról, mint egy üres gödör.

Hermione megfogta a kezemet. Én pedig megszorítottam.

A kézfogásunk a külvilágnak szólt. De az egymásba kapaszkodás valódi volt.

Hermione

Én voltam Ron életének mementója. Harry volt a haláláé. És itt álltunk egy sír előtt, ami egyáltalán nem volt Ron.

Harry

A lábam kissé sajgott a hosszú úttól a temetőig meg vissza, a sok pakolászástól az Odúban, a Victoire után futkosástól, és legszívesebben elnyúltam volna a kanapén, de Hermione már mellém telepedett. Átkaroltam hát, ő pedig hozzám bújt. Megint a Varázsjog könyvét forgatta, de már eléggé a végén tartott, így pont jókor jött holnap az Abszol úti vásárlás.

Már nem számítottam rá, mint sok évvel ezelőtt, hogy a nyilvánvaló gyászból nehéz lesz visszazökkeni a mélyre temetettbe, a halálból a megjátszott életbe. Semmi változás nem történt. Soha sem. Az élet talán folyt körülöttünk, de mi ugyanott maradtunk.

A kandallóval szemközt ültünk, minden este. És emlékeztünk a táltostűzre, és azt meséltük be magunknak, hogy nem azt tesszük. De magunknak sose tudtunk annyira jól hazudni, mint másoknak. A tűzre gondoltunk, ami Ronnal együtt elpusztított minket is. És a hamut néztük, ami valójában mi is voltunk.