Az egyik írós csoportban felvetődött egy érdekes feladat: írj kritikát a regényedről úgy, mintha az már egy megjelent könyv lenne, te pedig egy mezei kritikus.
Hát én pontosan ezt tettem, és nagyon utáltam a regényemet. :D
(A regény története nagyjából kihámozható a kritikából, de a napokban majd írok egy posztot rendesen csak arról, hogy miről is szól tulajdonképpen az Időt vérzők.)
Egyelőre viszont a kritika.
Időt vérzők – Dementofóbia
Amikor azt hinnénk, hogy a sablonos,
mágiának álcázott szemfényvesztésekkel teli YA-regények ideje már lejárt,
megérkezett egy újabb. És minő meglepetés, rögtön trilógia! Az első rész a
Dementofóbia címet viseli, amiről az első oldalon megtudjuk, hogy az őrülettől
való félelmet jelenti. Aztán ezt persze el is felejthetjük, mert egy erőltetett
metaforánál nagyobb szerepet nem kap a történetben.
Tipikus első könyv. És tipikus esete
annak, amikor az írója nem a valóságból, saját élményekből merít, hanem mindent
átemel, amit a műfajban addig olvasott. (Ennek megfelelően a helyszín sem
Magyarország, hanem egy kitalált amerikai kisváros.) Bizonytalanul
összeszerkesztett fércmunka is lehetne az egész kötet, csak néha villan meg
némi egyediség. De erről majd később.
Előbb a történet: adott egy lány, Sage, aki
egy kórházi ágyon tér magához, és mint megtudjuk, ő volt az, aki magát
odajutatta egy „rohama” közben. Sage ugyanis nem mellesleg egész életében azt
hitte, hogy olyan dolgokat lát, amik valójában nem léteznek, mégpedig számokat
az emberek tekintetében. Hamarosan betoppan azonban az életébe Norman, aki
elárulja neki, hogy a számok tényleg léteznek, és azt mutatják meg a látóknak
(ami ugye Sage is, hitted volna?), hogy kinek mennyi ideje van hátra az
életéből. (Nem… ilyet sem láttunk még soha, sehol…) Normanről természetesen
kiderül, hogy ő sem átlagos, hanem mágus. Aztán persze bevezeti Sage-et is a
mágikus világba, a szerelmi háromszög elmaradhatatlan kellékével a lány legjobb
barátjával, Casperrel együtt. (Bár igazából a romantika is szűken van mérve,
néhány jelenetben kerülgetik egymást a szereplők, de csókig csak az utolsó
oldalon jutunk el.) Találkozunk két másik mágussal, Eve-vel és Tobyval is, csak
hogy végképp ne kelljen magával a cselekménnyel foglalkozni… Mert igazából
ennyi. Ez itt háromszáz oldal történése, ugyanis konkrétan a regény a
mágusoknak, a szereplőknek a bemutatása. Van pároldalnyi erőltetett konfliktus
egy zsaruval, aki Normant üldözi, de többnyire csak eseménytelenül csordogálunk
előre a történetben. Bulizunk, évődünk, meditálunk, sétálunk és semmit teszünk.
Ez a fajta cselekményszövés meg is világítja, hogy lesz ebből trilógia…
Felvillan egy máguskonferencia közeledte, mágiarobbanások, veszélyes kísérletek…
de miért is pakolnánk ezeket bele az első részbe, miért is tennénk egy kicsit
is kevésbé álmosítóvá ezt az egészet, ó, ugyan miért?
A cselekmény tehát nincs a helyén, mi
több, nem is igazán létezik, a háttérvilág kidolgozatlan. Mert szóval vannak
ezek a mágusok, akiknek csökken a hátralévő idejük, ha varázsolnak, de miért…?
Amennyi időt a regényben orvosok és ápolók között töltenek a szereplők, meg
amennyi áltudományoskodás elfért az „időt vérzéssel” mint testi jelenséggel
kapcsolatban, annyira nincs ez kifejtve. Vagy hogy úgy tűnik, minden második
ember tud erről a mágiáról, akkor Sage-nek hogy nem árulta el tizenhat éven át
senki?!
A stílus… inkább csak olvasható, mintsem
élvezetes. A folyamatos szemszögváltások, még ha jelezve is vannak, szörnyen
zavaróak. Mintha az operatőr folyamatosan ugrálna, miközben felvesz egy filmet.
Az szintén idegesítő, hogy Norman mennyit beszél magában. De úgy általában is a
szereplők mindent túlelemeznek, és az író minden mozdulatukról tudósít. „És Norman
felvonja a bal szemöldökét! Nem… nem is, a jobbot!” Ezen kívül tobzódunk a
„meg” kötőszóban, jó az „és”, „vagy”, „pedig” és „de” helyett is… És úgy tűnik,
mindez ragályos, mert a kritikámban én is elkezdtem használni…
A szereplők… talán ők azok, akik
megmenthetnék a regényt. (Csak feltételes mód.) Mert Sage végig hazug marad,
önző és bizonytalan (és angstol… de folyton), és egyáltalán nem válik belőle
hős, még akkor sem, ha igazából vannak szimpatikus megmozdulásai. (Bár ha pont
az lett volna a cél, hogy Sage-et pozitív szereplőnek véljük, az pont
megbukott.) Norman a kötet végén meg tud minket lepni (bár ez is inkább az
információhiányból eredő meglepetés), és a többiek is elég kidolgozattak. A
gond inkább az, hogy a regény csak róluk szól, a szereplőkről, az ő
nyüglődésükről. Állunk egyhelyben és hallgatjuk a siránkozásaikat, meg a fene
nagy dilemmáikat. Az író teljesen beléjük szeretett, de mi, olvasók nem fogunk,
tudjunk meg róluk akármennyit, mert végig csak arra gondolunk, hogy „az isten
szerelmére, csinálj már valamit!”.
Ami a folytatásokat illeti, elég lesz a
harmadik kötet utolsó tíz oldalát elolvasnom. Addig úgysem történik semmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése