Április tizenegyedike a magyar költészet napja. A facebook-falak megtelnek versekkel, a verseskötetek lekerülnek a polcok hátuljából, és ma az is elgondolkodik rajta, van-e kedvence, aki az év többi háromszázhatvannégy napján nem tenné. Igen, ez én vagyok többek között.
Szeretek verseket olvasni.
Nem szoktam gyakran verseket olvasni.
Illetve... idén azon kaptam magam, hogy egyre gyakrabban mélyedek el egy-egy kötet fölött. Magamhoz veszem a leghalványabban fogó ceruzámat, és szép lassan haladva elkezdek olvasni, ízlelgetem a szavakat és a rímeket, és aláhúzom a kedvenc részeket. Azokat, ahol elakad a lélegzetem, ahol kihagy egy ütemnyi dobbanást a szívem, ahová többször is vissza kell térnem, és ámuldozva újra elolvasni azt a sort. Mivel ezek a sorok egymagukban nem adják azt az érzést, amit bennem elérték, a tovább teljes egészükben másoltam ki a legkedvesebb verseimet, és dőlt betűvel jelöltem azokat a bizonyos sorokat.
Ady Endre: Párisban járt az Ősz
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
Szabó T. Anna: Elhagy
Elárul és elhagy.
Kilök magából és elhagy.
Önmagát adja ennem és elhagy.
Ringat és elhagy.
Talpam simogatja, fenekem törüli,
hajamat fésüli, elhagy.
Orrom az illatát issza, ölel:
„Soha nem hagylak el!” Elhagy.
Áltat, mosolyog, súgja: „Ne félj!”
Félek és fázom, és elhagy.
Este lefekszik az ágyra velem,
azután kioson és elhagy.
Nagy, meleg, eleven, fészekadó,
csókol és dúdol és elhagy.
Cukorral tölti a két tenyerem,
tessék, ehetem: elhagy.
Sírok és ordítok, úgy szorítom:
foghatom, üthetem, elhagy.
Csukja az ajtót és hátra se néz,
nem vagyok senki, ha elhagy.
Várom, ahogy remegő kutya vár:
jön, ölel, símogat, elhagy.
Ő kell, mert nélküle élni halál,
felemel, melegít, elhagy.
Ketrec a karja, de ház az öle,
vágynék vissza, de elhagy.
Egy csak a lecke: nem ő vagyok én,
idegen, idegen, elhagy.
Ott a világ, lesz más, aki vár!
Lesz majd benne, kit elhagyj.
Csukd be az ajtót, vissza se nézz:
várni a könnyebb, menni nehéz,
lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul,
mindig lesz, aki vár, aki fél,
mindig lesz, aki vissza se tér,
megszül, és meghal, és elhagy.
Imádom Fodor Ákos haikujait is. Kábé félórája próbálom a kedvencemet kiválasztani, de csak nem akar sikerülni, szóval álljon itt példának egy.
Fodor Ákos: Szinopszis
Egyik sem vagyok.
Sem üllő, se kalapács:
- Talán a csengés.
És ezért utálni fogtok, de németül egy vers, amit amúgy Maggie Stiefvater Forever (Örökké) című regényéből ismerek. Aki bármennyire tud németül, az olvassa el az eredetit is, mert gyönyörű szépen hangzik. :)
Rainer Maria Rilke: Endlich
endlich entschloss sich niemand
und niemand klopfte
und niemand sprang out
und niemand offnete
und da stand niemand
und niemand trat ein
und niemand sprach: willkomm
und niemand antwortete: endlichFordításban:
és végül senki sem dönt
és senki nem kopog be
és senki sem ugrik fel
és senki sem nyit ajtót
és senki sem áll ott
és senki sem lép be
és senki sem mondja: eljöttél hát
és senki sem feleli: végre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése