Könyvolvasás: Jus Accardo - Touch (Érintés)

2015-ös első, regényformájú olvasmányom. Innen már csak felfelé vezethet az út.

Mikor egy idegen fiú száguld le a patak melletti töltésen, és épp a lába előtt ér földet, a tizenhét éves adrenalinfüggő Deznee Cross úgy dönt, kihasználja a lehetőséget, hogy felbosszantsa apját, ezért hazaviszi a titokzatos, jóképű, jégkék szemű srácot. De valami nem stimmel Kale-lel. Dez cipőjét hordja a zuhany alatt, lenyűgözik az olyan tárgyak, mint egy DVD, vagy egy váza, és mintha attól tartana, hogy a lány egy érintésétől elporladna. De egyszer csak megjelenik Dez apja, fegyverrel a kezében, és jóval többet tud Kale-ről, mint kellene. Dez rájön, hogy sokkal több van a fiúban – és az apja „ügyvédi irodája" is más – mint az elsőre látszott. Kale a Denazen részvénytársaság rabja volt – egy szervezeté, amely összegyűjtötte a „különleges" gyerekeket, akiket csak a Hatosnak neveznek, hogy fegyverként használja őket, egy egész életen át. Á, igen, és az érintése? Az halálos. Dez és Kale mindenre elszántan csatlakozik a Hatoshoz, hogy legyőzzék a Denazent, mielőtt azok kapják el őket és Dez apja rájön a legnagyobb titokra. A titokra, melyet Dez egész életében meg akart óvni. A titokra, melyért Kale ölne, hogy megóvja.

Ha azt állítanám, hogy ez volt életem legrosszabb könyvélménye, akkor hazudnék. Ha azt, hogy a legjobb, nos, az első szótagnál elröhögném magamat. Végigszenvedtem magam a regényen, mert szeretek szenvedni, mert minden regényen igyekszem keresztülverekedni magamat.

Különös egyvelege volt a Touch annak a két érzésnek, amit rossz könyvek esetén érzek, a dühnek - tudjátok, a sok felkiáltójeles, hogy lehet mindenki ilyen hülye típusú dühnek - és az unalomnak. A nagy leszámolásnál már csak rutinból járta a szemem a sorokat. De mivel azt szeretném, hogy nagyon távolról, hunyorítva, álmosan és másnaposan rá lehessen húzni erre az értékelésre, hogy korrekt, a tovább mögött listába szedem, mi tetszett és mi nem. (És igen, nem csak a "mi nem" részt csinálom meg.)

Tetszett:

- Az első jelenet. Tulajdonképpen emiatt kölcsönöztem ki a könyvtárból. A főhősnő gördeszkával leszáguld egy pajta tetejéről, hát viccelsz?! Nagyon badass volt. Kár, hogy az itt szerzett egyediséget darabról darabra vetkőzte le Dez a regény folyamán.

- Dez külső leírása. Az elején, amíg kismilliószor nem utalt rá, mennyire jó nő. Tetszett, hogy egyedi, nem "átlagcsaj, akinek a helyébe bármelyik olvasó beleláthatja magát", nem szürke kisegér, nem Bella.

- Alex. Az elején, amíg nem akadtam ki azon, hogy Dez rá miért haragszik, ha Kale-re sose (pedig... na mindegy, ezt majd a másik résznél), aztán azon, hogy Deznek igaza van, és Alexban nem lehet bízni. (Nem szeretem, ha egy történet igazat ad egy szereplőnek, akinek nincs igaza. A szereplők attól működnek, ha néha tévednek, a regények attól nem működnek.)

- Panda. Halálra röhögtem magam rajta. Mármint akkora baromság.

- Akadt egy-két jó, és nem erőltetett poén.

Nem tetszett:

- Könyörgöm, Kale meg akarta ölni Dezt! És nem rajta múlott, hogy nem jött össze. És Dez egyszer nem áll meg, hogy ezen elgondolkozzon. Megbízik Kale-ben! Míg Alex ugye menjen francba, mert viszonylag jó okkal, de egyszer régen összetörte a szívét. Nem mondom, hogy az szép, meg csak úgy el kellene nézni neki, de kicsit logikátlanok Dez reakciói.

- Arról nem is beszélve, hogy ki cipel egy fura fiút az éjszaka közepén a házába, és ajánlja fel neki, hogy fürödjön?! Mármint értem, hogy Dez ki akar tolni az apjával, de annyira ki akar, hogy kinyíratná magát egy pszichopatával?

- És hogy miután Kale megpróbálja őt megölni, tudja, hogy másokat is megölt, és nem mind ártatlanokat (jó, a kislányt nem, de attól hogy valaki még élt plusz húsz évet, nem érdemli meg a halált), és egyébként sok mást meg nem tud róla, Dez kábé egy nap alatt belezúg.

- A "nyomozás". Egyik embertől a másikig ugrálnak. Nagyon izgalmas volt.

- Aki nem tud harcjelenetet írni, az ne próbálkozzon vele. És Jus Accardo nagyon nem tud. (Oké, nagyon nem tudott itt.)

- A képességek és maga a történet nem ragaszkodtak a logikához. A tervek egy részének semmi értelme nem volt.

- Nem tudom, hogy ez a fordítás hibája-e, de esküszöm, akadtak mondatok, amiket többszöri olvasás után se tudtam értelmezni.

- A szereplőkre vagy nem emlékeztem, vagy nem volt érdemes emlékezni rájuk.

Hang szól a távolból: "... azt szeretném, hogy nagyon távolról, hunyorítva, álmosan és másnaposan rá lehessen húzni erre az értékelésre, hogy korrekt..." Szóval khm, most lezárom ezt a kritikát.

Összességében nekem nem tetszett a regény, de ha valaki az elején szimpatizál a főhősnővel, és makacsul ki tud tartani emellett, vagy figyelmen kívül hagyja, hogy a könyv azt sulykolja, Kale álompasi, és elfogadja, hogy egy hibákkal teli, érdekes főhős is lehetne, valamint valaki, aki X-Men pótlékot keres (bármilyen pótlékot), az szeretheti. Nekik suttogva, de ajánlom a Touchot.

(Felhívjuk kedves olvasóink figyelmét, hogy a kedvencezés példák hiányában elmarad.)  

RAVASZ értékelés: Borzalmas.