2015-ös első, regényformájú olvasmányom. Innen már csak felfelé vezethet az út.
Mikor egy idegen fiú száguld le a patak melletti töltésen, és épp a lába előtt ér földet, a tizenhét éves adrenalinfüggő Deznee Cross úgy dönt, kihasználja a lehetőséget, hogy felbosszantsa apját, ezért hazaviszi a titokzatos, jóképű, jégkék szemű srácot. De valami nem stimmel Kale-lel. Dez cipőjét hordja a zuhany alatt, lenyűgözik az olyan tárgyak, mint egy DVD, vagy egy váza, és mintha attól tartana, hogy a lány egy érintésétől elporladna. De egyszer csak megjelenik Dez apja, fegyverrel a kezében, és jóval többet tud Kale-ről, mint kellene. Dez rájön, hogy sokkal több van a fiúban – és az apja „ügyvédi irodája" is más – mint az elsőre látszott. Kale a Denazen részvénytársaság rabja volt – egy szervezeté, amely összegyűjtötte a „különleges" gyerekeket, akiket csak a Hatosnak neveznek, hogy fegyverként használja őket, egy egész életen át. Á, igen, és az érintése? Az halálos. Dez és Kale mindenre elszántan csatlakozik a Hatoshoz, hogy legyőzzék a Denazent, mielőtt azok kapják el őket és Dez apja rájön a legnagyobb titokra. A titokra, melyet Dez egész életében meg akart óvni. A titokra, melyért Kale ölne, hogy megóvja.
Ha azt állítanám, hogy ez volt életem legrosszabb könyvélménye, akkor hazudnék. Ha azt, hogy a legjobb, nos, az első szótagnál elröhögném magamat. Végigszenvedtem magam a regényen, mert szeretek szenvedni, mert minden regényen igyekszem keresztülverekedni magamat.
Különös egyvelege volt a Touch annak a két érzésnek, amit rossz könyvek esetén érzek, a dühnek - tudjátok, a sok felkiáltójeles, hogy lehet mindenki ilyen hülye típusú dühnek - és az unalomnak. A nagy leszámolásnál már csak rutinból járta a szemem a sorokat. De mivel azt szeretném, hogy nagyon távolról, hunyorítva, álmosan és másnaposan rá lehessen húzni erre az értékelésre, hogy korrekt, a tovább mögött listába szedem, mi tetszett és mi nem. (És igen, nem csak a "mi nem" részt csinálom meg.)
