Könyvolvasás: Okváth Anna - Más állapotok

Mintha kissé elhanyagolt lenne ez a blog. *letörli a port, majd’ megfullad tőle, de törölget tovább* Ha ez személyes blog lenne, leírhatnám, hogy mennyi olyan újdonság jött az életembe, ami miatt az időbeosztásommal erősen bajba kerültem – szóval a szokásosnál is jobban, képzelhetitek –, államvizsga, első munkahely, bétázás bétázás hátán, írás írás hátán, és még mindig nem fejeztem be azt a nyüves regényt, csak novellákat, de ez itt senkit nem érdekel. Szóval egy seprűsuhintással meg is írom hosszú hónapok után az első értékelésemet.

Igyekszem egyelőre az általam olvasott regények közül a magyar szerzőseket elővenni, mert mégis csak. Akik egyébként – és ESETLEG – követnek molyon, azok már olvashatták a véleményeimet, legalábbis rövidebb formában, az idei magyar szerzős olvasmányaimról. Ők azt is tudhatják például, hogy mennyire imádtam Okváth Anna Más állapotok c. regényét.

Egyedül nem megy?

Mit teszel, ha egy nap szembesülsz a benned ketyegő biológiai vekker sürgetésével, ám reménytelenül szingli vagy?

Léna önálló fiatal nő, családi állapota: független, és ezt nem is hajlandó feladni.

Ám vágyik arra, hogy anya legyen.

Tervéhez a véletlen egy apát is a rendelkezésére bocsát – Iványi professzort, régi, rettegett egyetemi tanárát, aki feleségével gyermektelenül él. Megállapodásuk világos: semmi gyengéd érzelem, semmi személyes. Az érintkezés egyetlen célja a kívánt terhesség.

Vajon mihez kezdenek, ha meglepő, más állapotokban találják magukat?

Mennyit ér a becsület, az adott szó? Hol ér véget az értelem, és hol kezdődik az érzelem?

Már a tavalyi könyvbemutatón sejtettem, hogy nekem ezt olvasnom kellene. Rejtély – és szégyen, de tényleg –, hogy akkor miért tartott ilyen sokáig, hogy el is olvassam. Mindenesetre megtörtént. És mint az kiderült már (de ez nem fog megakadályozni abban, hogy még párszor leírjam), imádtam. 

Szeretem a különleges hangvételű regényeket. Oké, ezt már trilliószor hangoztattam itt a blogon, de engem a karakterek mellett egy jó stílussal lehet leginkább levenni a lábamról. Persze, vannak kivételek, ahol más nyűgözött le igazán, de a főszabály akkor is a stílus és/vagy karakter inspirálta elbűvöltség. És itt abszolút el lettem bűvölve. Már az első oldalakat kábé tátott szájjal olvastam – remélem, csak képletesen, mert egy buszmegállóban álltam –, és ez a reakció a végéig sem változott. Komolyan, még száz meg száz oldalakat el tudtam volna viselni ebből a regényből, nem azért, mert a történet ennyit indokolt volna, hanem egyszerűen azért, hogy még, még meséljenek nekem! Elismerem, nem fog mindenkinek bejönni a Más állapotok narrációja, de aki ódzkodik tőle, annak is jelzem, hogy azért megér egy próbát, én is E/1-eket meg közeli E/3-akat szeretek, és mégis beleszerelmesedtem ebbe a könyvbe. Azt is már trilliószor hangoztattam, hogy egy-egy szépen megírt mondat, bekezdés fölött percekig tudok időzni, meg ízlelgetni a szavakat és a ritmust, és ez itt hatványozottan igaz volt. Mert kérem, ilyeneket találunk ebben a regényben:

 „- Nekem is régi vágyam egy gyerek. Férfi nélkül.

Régi vágya volt. Éppen háromnapos. Talán kicsivel több. Egyszeriben felötlött benne. Éppen egy karton tejet emelt be a bevásárlókocsijába, mikor beléhasított a gondolat. Hogy miért pont a karton tejnél és hajolás közben, az rejtély, fogalmam sincs, de tény, hogy így történt.”

„Petrovics éppen százharminchárom napja szakított vőlegényével. Ennek alaposan megadta a módját: az esküvői szertartás előtt pánikszerűen kereket oldott. Bár ő biztosan nem így fogalmazna, szerinte ő csak elandalgott.”

„Pár percig egymásba gubancolódva ejtőernyőznek vissza a jelenbe, a világ forgatagába, amelynek zajai újra elkezdenek beszüremleni az ablakon. Üdv újra a földön.”

Az persze jobban esett volna, ha legalább egyszer elhangzik, ki is a narrátor – szörnyen idegesít, hogy nem találom rá a jó szót. Sors, Isten, ki a szösz mesélt nekem (egy ennyire jót)? Már azon túl, hogy természetesen Okváth Anna. :) De egyébként itt meghagyom annak lehetőségét, hogy csak én voltam túl nehéz felfogású, és igazából tudnom kellene. Na, majd egy dedikáláson, ha úgy hozzá a Sors, Isten, vagy ki a szösz, meginterjúvolom erről az írónőt.

 

A stílus mellett a történet is meglehetősen egyedi – ahogy az a fülszövegből is kiolvasható. És igen, van valami teljesen abszurd az alapötletben, és igen, van valami hasonlóan abszurd a főszereplők viselkedésében is, mégis… valahogy, valamiért én ezt most el tudtam hinni. Nem tudom, hogyan sikerült a regénynek azt összehoznia, hogy egyszerre legyen abszurd és nagyon is igaznak látszó, de tény, hogy ez a helyzet. Talán a narrátor humora tette, az, hogy ő is úgy kezelte, hogy „ez nem épp normális eljárás”, hogy Léna – a név spoiler vajon? – karakterjegyének tekintette az ilyen döntést. Meg rendesen meg lett alapozva Iványi – és őt vajon miért vezetéknéven esik kézre/szájra hívni, hm? – motivációja, de az ő végtelen életszerű karakterébe egyébként is belehabarodtam. És akkor ott voltak még azok a jelenetek, azok az apró pillanatok, amik annyira hangulatosan lettek leírva, és annyira egyszerűen sikerültek ötletesre, hogy szinte beleégtek az agyamba. Például amikor a két főszereplő a lábát felcsapja a falra (ilyet én is szoktam, bár én öhm… más szituációban, tanulás közben, de hagyjuk), vagy ahogy kint állnak az erkélyen, és Iványi fújja a buborékjait… És itt is leírom, hogy lehet, hogy lesznek olvasók, akik igenis bele akarnak kötni az alapsztoriba, sőt megkérdőjelezik majd a főszereplők épelméjűséget, de megint csak azt tudom ismételni, hogy adjatok a regénynek egy esélyt! :) Én teljesen belevesztem a történetbe, tényleg mint valami örvény, ragadott magával a narráció teremtette hangulat, és onnantól én már bármit elhittem. 

Azt hiszem, egyrészt mert kijöttem a gyakorlatból, másrészt mert baromi bonyolult leírni valamit, amit leginkább csak érez az ember egy könyvvel kapcsolatban, de ez az értékelés nagyjából ebben az egy mondatban össze is foglalható: Én szerettem, lehet, hogy te is fogod! (Kész is… Minek pötyögtem én ennyit?) 

Ó, az meg nem kérdés, hogy akármikor is lesz, én ott fogok csápolni Okváth Anna legközelebbi könyvbemutatóján, és ezúttal a könyvét is rögtön megveszem.

Kedvenc rész: Minden Léna lakásában töltött pillanat.

Legrosszabb rész: A vége nekem egy hangyányit túl nyitott lett. (Bár a nyálas, hatalmas happy end hiányának örültem.)

Kedvenc szereplő: Léna és Iványi.

Kedvenc idézet: 

„Vén bugris Iványi. Meg a nyamvadék kis címkéi. Meg az a szánalmas rendszerezési mánia. Mintha bármit be lehet suvasztani ilyen kis dobozokba meg fiókokba és rácsukni a zárat. Mintha az élet hagyná, hogy körbekerítsék.”

Ihletés szempontjából: Hm… ez a regény azt hiszem, ékes példája annak, hogy a narrációval igenis megéri néha kísérletezni.

RAVASZ értékelés: Kiváló. Meg kedvenc, meg minden ilyesmi.