Könyvolvasás: John Green - Csillagainkban a hiba

Az elmúlt hónapokban John Green több frontról támadott. Youtube-os (vlogbrothers) okosságai rendre szembejöttek velem tumbrl-ön és az összes "legjobb YA-regények" listán is ott szerepeltek a művei. Gyorsan meg is kaparintottam a könyvtárban az Alaska nyomábant. A könyv tetszett, olyan Zabhegyező-hangulatot árasztott, és a szereplők is háromdimenziósak voltak (ami nekem különösen fontos szempont), szóval értettem a John Green-rajongást, én mégse tudtam vele teljesen azonosulni. De azért elhatároztam, hogy adni fogok neki még egy esélyt, így a Könyvfesztiválon beszereztem a Csillagainkban a hiba című regényét, és néhány hete eljutottam addig, hogy el is olvassam. 

Nem bántam meg.

A történet két fiatal kibontakozó szerelmét dolgozza fel. Eddig semmi különös. Mindketten rákosak. Na, ez már nem olyan megszokott, ugye? 

A regény szomorú, ez már az alapsztoriból is következik. Bár én nem sírtam rajta, nem egy embertől olvastam, hogy ő igen. Mégis nem egyszer megmosolyogtattak a szereplők, olyan beszólásaik vannak, amiket még a legfaarcúbb olvasó se állhat meg vigyorgás nélkül. Nem akar tragikus lenni a hangvétel, nem a halálról akar szólni, hanem az időről, ami addig hátravan. 

A főszereplők, Hazel Grace Lancaster és Augustus Waters hús-vér emberek, akiket szinte az ismerőseinknek érzünk, amikor róluk olvasunk. Főleg Hazelt, akinek a szemén keresztül látjuk az eseményeket. Zseniális főhősnő, olyan, akinek az ereje, humora, esze, bátorsága bárkinek példa lehet, küzdjön betegséggel, vagy legyen teljesen egészséges. Én nagyon megszerettem őt. 

Furcsa dolog egyébként olyan emberekről olvasni, akikről már a tartalomból kiderül, halálra vannak ítélve (nagy valószínűséggel, és tudjátok... előbb-utóbb). Egyrészt látod őket, ahogy a valóéletben látnád, sajnálod őket, és közben nem érted, hogy lehet a világ ilyen igazságtalan. Közben pedig az, hogy ők betegek, csak egy adalék, attól még szoríthatsz értük, attól még ők ők maradnak, és te szerencsésnek érezheted magad, hogy egy ilyen nagyszerű karakter, mint Hazel, beengedett a fejébe.

Magáról a történetről túl sokat nem szeretnék elárulni, mert olyan út ez, amit Hazellel és Augustusszal együtt kell felfedeznünk nekünk, olvasóknak is. De ha szeretjük a romantikát, a humort, az okos, pergő párbeszédeket, mellé már nagyon nem lőhetünk ezzel a könyvvel. Ami engem a leginkább megfogott benne a szereplőkön kívül, az a stílus volt. Greent nem a pátoszos, többsoros hasonlataiért szeretjük, hanem mert úgy érezzük, minden sor, amit papírra vet, valahol igaz, létezik. Bár rögtön a kötet elején a szerzői megjegyzésben leszögezi, hogy ne gondolkozzunk azon, hogy Hazelék tényleg élnek-e. Ha a tényeket keressük egy mesében, az merénylet a képzelet ellen, mondja. Szóval csak hagyjuk, hogy meséljenek nekünk! Mégis... nem tudjuk magunkat kivonni Green hitelessége alól, ha nem is nyomozunk Hazel Grace után, úgy érezzük, hogy valahol élnie kell. Green valahogy képes arra, hogy az élet valóságát ragadja meg, igaziul és mégis irodalmian. Csak ámulni tudok rajta, milyen zseniálisan teszi mindezt. Ebben a regényében pedig tényleg valami csodát alkotott. Annyi érzés kavarog bennem még mindig róla, pedig már hetekkel ezelőtt olvastam, hogy egyértelmű, nagyon nagy hatással volt rám. Mégis olyan nehéz gondolatokba rendezni mindezt, hogy miért? Ki más fogalmazta volna ezt meg, ha nem maga John Green a Csillagainkban a hibában:

"Néha elolvasunk egy könyvet, és az eltölt ezzel a különös, biblikus rajongással, és szent meggyőződésünk lesz, hogy az összetört világot nem lehet újra összerakni addig, amíg minden élő ember el nem olvasta azt a könyvet. Azután vannak olyan könyvek (...), amelyekről nem lehet beszélni másoknak, olyan különlegesek, ritkák és a tieid, hogy az érzelmeidet reklámozni árulásnak tűnik."

A Csillagainkban a hiba nálam az utóbbi kategóriába tartozik, úgyhogy mélyen elraktároztam magamban. Agustus attól fél a regényben, hogy a világ majd elfeledkezik róla, mielőtt nyomot hagyhatna benne... hát annyit mondhatok a megnyugtatásodra, kedves Mr. Waters, mi, olvasók biztosan emlékezni fogunk rád, bármi is történjék veled!

Kedvenc rész: Augustus és Hazel minden közös jelenete, de Isaackel együtt hármasban is zseniálisak.

Legrosszabb rész: Valahol mindennek vége van, ennek a regénynek is. Utáltam érte. :)

Kedvenc szereplő: Holtverseny Augustus és Hazel között.

Kedvenc idézet: Órákig lapozgathatnám a könyvet, és mindig találnék egy még jobbat, szóval találomra legyen ez:

"Azután Augustus Waters a zsebébe nyúlt, és elővett egy doboz cigarettát, igen, azt! Kinyitotta, a szájába dugott egy szálat. (…)
– Nem árt, ha nem gyújtod meg – mondta (...). – Én pedig sosem gyújtom meg. Ez egy metafora: a fogad közé szorítod a gyilkost, de nem adsz neki hatalmat a gyilkolásra."

Ihletés szempontjából: Így kell igazi karaktereket írni. Így kell igazinak lenni. Komolyan, az egész regény egy tanulmány arról, milyen a jó könyv.

RAVASZ értékelés: Kiváló.