Zakály Viktória Szívritmuszavar könyvét anno imádtam, nem csoda, hogy 2013 legjobbjai között is helyet kapott nálam. (Mármint a 2013-ban olvasott regények között, tudom, hogy amúgy 2012-es a megjelenés.) Persze, a Szívritmuszavarnak nem minden félelem nélkül álltam neki. Tudtam ugyanis, hogy a regény szép akar lenni, romantikus és szenvedős, és ez könnyedén átcsaphatott volna melodrámába. Ehelyett "csupán" szép volt, romantikus és (jó értelemben) szenvedős. Szóval imádtam, mert az írónőnek annyira egyedi hangja van, amit szokni kell, de ha megszoktad, csak imádni lehet. Így bár az első rész végéért nem voltam oda, és azt meg végképp nem értettem, miért kell még több bonyodalom a főszereplők életébe (jó, jó, tudom, mert az élet is ilyen...), izgatottan vetettem rá magam a folytatásra.
A folytatásra, amiben végre kiderült a főszereplők neve: Hanna és Ádám. (Illik hozzájuk.) És ami erről szól:
Ami köztünk van, soha nem múlik el.
Egy lehetetlen szerelemben nem létezhet happy end… Vagy mégis? Hanna hét éven át várt arra, hogy együtt lehessen szerelmével, de a múlt fájdalmát nem képes kitörölni ritmuszavaros szívéből. Olyannyira, hogy ezúttal egy kórházi ágyon meséli el orvosának annak a történetét, miért képtelen rávenni magát, hogy beleegyezzen a szív-transzplantációba. Hanna újra megtalálja az otthonát, elveszít és kap valakit az élettől, újra képes lesz szívből nevetni, de a spanyolországi utazásán is csak a tenger moraját hallja a szíve hangja helyett. Pedig az nem hazudik, súgja neki, mit kellene tennie, csak a fiatal nő ellenkezik. Végül igent mond és megtalálja azt, ami mindig is ott volt a ködön túl, ahol a tengert sejtette.
Utóirat: visszatérek Csöngére.
Zakály Viki stílusába megint bele kellett szoknom, de pár oldal után azon kaptam magam, hogy meg-megállok a bekezdések után és újra elolvasom őket. Ízlelgetem a szavakat, a gondolatokat, és telítődöm a Szívritmuszavar-érzéssel. Tényleg irigylésre méltó, ha egy író ennyire be tud vonni a világába, egyszerűen csak azzal, ahogyan fogalmaz. Ez pedig azt jelenti, hogy teljesen mindegy, ha egy könyve annyira nem nyeri el a tetszésemet, mert ott leszek a következőnél is, és utána is. Mert - fontos tételmondat következik - szeretem, ahogy Zakály Viktória ír.
Viszont ahogy írtam, előfordulhat, hogy egy regénye annyira nem nyeri el a tetszésemet. Kicsit a Hanna örökkel is ez a helyzet. Volt persze olyan, amit az előző kötethez hasonlóan szerettem. A stílust (ezt mintha már említettem volna :)), az E/2-t (bizony!), az átgondoltságot, ahogy a karakterek felépültek, azt, hogy az érzelmi reakciók mindig a helyükön voltak. Nem voltak erőltetett kifakadások, kiakadások, hihető maradt végig, hogy ki melyik pillanatban hogyan érzett, a miértek sosem lettek elmismásolva. DE, mert igen, sajnos van de...
Nekem ez a rész fordulatait tekintve már túlzó volt. SPOILER következik. A bekezdést tessék átugrani, ha még előtted áll a regény elolvasása!
Szóval nem várt gyerek, halálos, de eltitkolt, betegség, film készül a híres regényből, megjelenik a tökéletes férfi, de Hanna nem képes beleszeretni... Mind-mind ismerős elem egy-egy hollywoodi filmből vagy egy telenovellából, nem életszerű bonyodalmak, főleg nem így egyben. És ezért nem is valók egy egyébként ennyire hihető és őszinte regénybe. Igazából a gyerek és a betegség sem tudott meglepni, mindkettő kiszámítható "fordulat" volt. Tipikusan az a fajta, amivel minden történet operál, ha már nem tud mit kitalálni. A filmes dolog különösen dühített, mert Magyarországon... komolyan, filmet, igazi, film-filmet forgatnak egy új regényből? Nem életszerű.
SPOILER VÉGE.
A fordulatok tehát nem működtek. A legzavaróbb ebben pedig az, hogy hiszem, hogy Zakály Viki van olyan jó író, hogy ne kelljen ilyeneket bevetnie, mert van egy annyira erős hangja, amivel minden apróság bonyodalommá, érdekessé válhat. Ezt kellett volna kihasználni.
A másik, ami különösnek hatott, az az, hogy Hanna megint E/2-ben mesél ugye. Ezzel nem volt gond, mert nagyon illik továbbra is a történethez, de míg a Szívritmuszavarban érthető volt, kinek szól az E/2, itt nem jött ki jól. Hanna elvileg az orvosának mesél, az E/2 mégis Ádámnak lett címezve. És tudom, az előző részben meg lett magyarázva, hogy Hanna mintha minden szavát neki intézné, bármit is mesél, de itt miközben elvileg az orvosához beszél, ez így kusza megoldás lett. Egyébként a mese se ment zökkenőmentesen, mert furcsa kitérők tarkították. A bekezdések között akadtak számomra érthetetlen váltások, valahogy ezúttal az egészet kevésbé éreztem átgondoltnak.
A fenti hibák miatt sajnálom, hogy lett folytatása Hanna és Ádám történetének, ugyanakkor valahogy mégsem. Mert ahogy említettem, szeretek Zakály Vikitől olvasni. A történet nem nyerte el most igazán a tetszésemet, de a mondatokba és a többtucatnyi elmélkednivalóba szerettem újra belefeledkezni. És pár részletet azért a folytatás hozzátett a számomra kedvenc Szívritmuszavarhoz. (Nem csak a neveket.) Ott volt például Ádám Hanna örök c. verse, amit imádtam, Hanna hátteréről is sok minden kiderült, és megismertünk egy igen érdekes dinamikájú kapcsolatot is Andrej és Hanna között. Utóbbi azért tetszett, mert nem volt felesleges túldramatizálás, hogy "ú, miért nem tudok beleszeretni?!" és a másik oldalon "miértnemszeretmiértnemszeret?!". Egyszerűen csak volt két összetört ember, akik egymást javítva próbálták magukat is összefoltozni. Ez életszerű volt, még ha Andrej túlságosan is megértő és tökéletes.
Összegezzünk! Zakály Viktóriát mint írót imádom, a Hanna örököt mint könyvet kevésbé.
Kedvenc rész: Hanna Spanyolországban.
Legrosszabb rész: Ádám Csöngén.
Kedvenc szereplő: Hanna.
Kedvenc idézet: Most egyet kellene választani...? Ajaj.
"Mindig azt hittem, ha elérem az álmaimat, abbahagyom az örökös menekülést és boldog leszek. Ám amikor ott álltam a szakadék szélén és a köd eltűnt, hiába láttam meg a végtelen tengert, ha valójában nem annak a morajlása után kellett volna soha mennem. Hanem a szívem zúgása felé. A szívemet kutattam, a szívemet kerestem mindig is, pedig már réges-rég ott volt bennem, a részem volt."Ihletés szempontjából: Apró kifakadás, amiért én soha nem fogok így írni, aztán megnyugszom, és azt mondom: nem félni megpróbálni. Saját. Hangot. Találni.
RAVASZ értékelés: A sok összehordott negatívum ellenére mindig élmény Zakály Vikitől olvasni. (Még jó, hogy ez a kritika vége, és ezt többször nem írhatom le.) Úgyhogy ezért, csakis ezért egy harmatgyenge Várakozáson felüli az ítélet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése