Könyvolvasás: Richelle Mead és a Vámpírakadémia sorozat

A filmes posztban már utaltam rá, hogy belekezdtem a könyvsorozatba is, és örömmel jelentem, hogy sikeresen be is fejeztem. És megint itt tartok, hogy egy egész könyvsorozatról akarok írni egy kritikát. És ez még mindig iszonyúan nehéz. Mert voltak részek, amik jobban tetszettek, voltak, amik kevésbé, és egy összbenyomássá gyúrni ezt az egészet... nos, a végeredmény valahogy mindig csalóka lesz. Azért persze nem adom fel, és igyekszem összeszedni a véleményemet. (És nem is listába szedve, pedig, higgyétek el, nagy volt a kísértés.)

De először a történet! Bár a könyv jó pár éve kapható a piacon, és itt a film is, azért hátha vannak, akik nem tudják, miről is van szó. (Nincsenek ilyenek, igaz?)

A vámpírok sem egyformák. Vannak a morák, a jó vámpírok, akik nem ölnek a vérért és mágiát használnak, őket védelmezik a dampyrok, akik félig emberek, félig morák, persze ott vannak a strigák, akik megölik áldozataikat, kegyetlenek és karóznivalók. A történet főszereplője egy mora lány, Lissa és a legjobb barátnője, a dampyr Rose. Rose minden vágya, hogy egyszer Lissa testőre legyen, ám karrierje nem indul a legfényesebben, hiszen megszöknek az iskolából (az Akadémiáról), és úgy kell őket visszavadászni... Persze, ez csak a bonyodalmak kezdete...

Muszáj ott kezdenem, hogy hat kötet… te jó ég! Mindig óvatos vagyok az ilyen sokrészes dolgokkal, mert ott él bennem a gyanú, hogy kiderül, nem volt létjogosultsága ennyi résznek. (Nem rád gondolok, Alkonyat, nem rád…) Itt következne az a mondat, hogy itt megvolt a létjogosultság. De nem következik. Ahogy az sem, hogy biztosan felesleges lett volna ennyi kötetet áldozni erre a történetre. Mert valahogy egyik állítás sem tűnik igaznak. Egyrészt az alapszituációból, ebből a társadalomból rengeteget ki lehet hozni, Rose-ék sztoriját lehet úgy kezelni, mint kalandok sorozatát, és akkor hat regény nem sok. De ha koherens egésznek akarom felfogni a sorozatot, ahol minden regénynek, sőt, minden jelenetnek megvan a funkciója, ahol a karakterek A-ból B-be haladnak, akkor viszont sok ez a hat regény. Lissa és Christian szétválasztása remek példa erre, tipikusan időhúzó lépés volt. Szóval akadtak részek és fordulatok, amikor a fejemet fogtam, vagy untam magam. Így mondjuk a negyedik kötetnél, ahol Lissa szála kiszámítható volt, Rose szálánál pedig a hideg futkosott a hátamon, annyira perverz volt az egész helyzet Dmitrijjel. Az egyetlen megmentője a kötetnek amúgy számomra Syndey volt. Mégis ha összességében nézem a sorozatot, nem tudom azt mondani, hogy nem szerettem. Mert szerettem, alig két hétbe telt, azt hiszem, amíg végigszáguldottam a könyveken.

Szerettem, mert Rose fantasztikus és egyedi hang volt. És amúgy is Rose fantasztikus és egyedi. Nem véletlen, hogy majdnem minden olvasónak legalább a második számú kedvenc szereplője lett (Menj a francba, Adrian, majd elérünk hozzád is!). Ez pedig amennyire a férfi karakterek uralják a könyveket, még a YA-regényeket is, fantasykról vagy sci-fikről nem is szólva, szép teljesítmény. Talán ebben igazán erős a Vámpírakadémia, és ez emeli ki a többi történet közül. Hogy bár itt is fontosak a szerelmi szálak, és megvannak a tipikus YA-álompasik, a középpontban végig egy lány-lány barátság áll. Nem tudom elmondani, mennyire üdítő volt ez látni. Még akkor is, ha nekem nem Lissa és Rose barátsága vált a kedvencemmé, hanem Rose-é és Christiané. Bizony. Hogy miért, arról már ebben a posztban értekeztem. De hadd mondjam el itt is, hogy mennyire szerettem ezt a lassan kibontakozó folyamatot. (Örültem, hogy a filmbe is bekerült, még ha felgyorsítva és zanzásítva is.)

Richelle Mead szereplői... muszáj egy hosszú bekezdést beszélni róluk. 

Kezdjük ott, hogy hiába szerettem Rose-zal Christiant, magában Christian inkább csak a háttérsztorijából eredő logikus következtetés volt. Szerettem a háttérsztoriját a szülei strigává válásáról, és megmagyarázta ez a tragédia minden tettét, de valami mélység, valami hiányzott belőle. És valahogy az összes szereplőből is - akik közül Dmitrijre és Adrian még muszáj vagyok mindjárt kitérni – hiányzott ez. És tudom, hogy éppen hiperkritikus vagyok, mert bármelyik más YA-regényről már rég le tudtam volna ezt annyival, hogy remek volt a karakterkidolgozás. De itt egy karakterközpontú sorozatról beszélünk és hat könyvről és világsikerről, és nem tudom, nem tudok nem hiperkritikus lenni. Még akkor se, ha szerettem a szereplőkben, hogy valós problémáik voltak, elkendőzetlenül valósak. Például Lissánál a vagdosás vagy Adriannél… hát szóval nála úgy minden.

És akkor Adrian, ha már szóba került. Adrian… Mindenhol azt olvastam, hogy ő a legzseniálisabb szereplő, és a könyv is azt üvöltötte, hogy kedveljem. Én meg arra gondoltam, hogy nem szeretem, ha egy regény üvölt velem. Ha azt suttogja, hogy szeressem, valószínűleg így lesz, de Adrian már annyira erőltetetten közönségkedvencnek lett megírva, hogy nem tudtam igazán megszeretni. Nem idegesített, megnevetett, megsajnáltam, de így ennyi.

Dmitrij pedig… esküszöm, a hatodik kötetig úgy éreztem, semmit sem tudok róla. Tudtam, hogy egy isten, hogy mit olvas, hogy egy isten, hogy milyen volt a gyerekkora, hogy egy isten, és úgy éreztem, mégis fogalmam sincs, milyen ő. A strigás „kalandja” pedig… borzasztó, hatásvadász fordulat volt. Aztán a hatodik kötetre valahogy mindezt elnéztem neki, és mintha némi karaktert is mutatott volna, amikor befejezte az angstolást.

A szereplőkön túllépve, szerettem, hogy a regények a negyedik rész kivételével sosem voltak unalmasak. Mert izgalmasak voltak és pörögtek, de nem is lettek elsietve. Richelle Mead figyelmet fordított egy-egy esemény hatásaira is a szereplőkre (ó, már megint a szereplőkről beszélek), így például Eddie változását nagyon szerettem. Ugyanakkor a fordulatok és az események egy része rettentően fel tudott húzni. (Minden jó kritikámra jut egy rossz, mi?) Dmitrij strigás dolgát már említettem, de nem szerettem azt se, ami Christian nagynénjéről derült ki, és nagyon légből kapottnak tűnt a negyedik kötet elején az alkimisták előráncigálása is. A legidegesítőbb részletek, és azt hiszem, számomra ez húzta le leginkább a könyvélményt, azok voltak, amikor a regény ellentmondott saját magának.

A strigaságra nincs gyógymód. És jé, ha kell, mégis van! Igazán lehetett volna erre már a legelején valami homályos utalás, hogy kicsit átgondoltabbnak hasson a sorozat.

Ha egy dampír hagyja, hogy igyanak belőle, csak úgy szórakozásból, az bűn. Na, ezért utáltam a negyedik részes Rose-Dmitrijt. Meg azt a bizonyos Adrian-Rose jelenetet. Ha három-négy könyvön keresztül sulykolják belém, hogy ez gusztustalan, akkor ne csodálkozzanak, ha hiszek nekik.

Hasonlóan ügyetlen megoldásnak találtam azt is, ahogy az írónő pluszszemszöget kényszerített Rose-é mellé. Persze, kaptunk rá magyarázatot, Rose miért lát bele Lissa fejébe, és egy idő után meg is szoktam a dolgot, de akkor is gyenge megoldásnak hatott.

És jesszusom, mennyi negatívumot írtam ebbe a posztba! Pedig esküszöm, szerettem. Szóval egy nagy pozitív-halmaz még ide a végére: eszméletlen jó humor, remek karakterek (a fentebbi megszorítással), kidolgozott világ, pörgés, de nem elsietettség, és nincsenek igazán klisék, mert akármennyit is ostoroztam például szegény Dmitrijt, ő se volt az a tipikus főszereplő pasi. 

Összességében tehát azt tudom mondani, hogy nem bántam meg, hogy elolvastam a sorozatot. Mert értem, hogy miért lett ekkora siker. És mert bár hatmillió dolgot felsoroltam, ami idegesített, mégis két hét alatt elolvastam. És eszméletlenül sokat nevettem. Azt hiszem, ezt nevezik guilty pleasure-nek.

Kedvenc kötet: Talán a második. 

Leggyengébb kötet: Negyedik.

Kedvenc jelenet: Team Christrian és Rose, amikor együtt vadásszák le a strigákat. De Rose jeleneteit is szerettem az anyjával.

Legrosszabb jelenet: A negyedik kötetben minden Rose és Dmitrij jelenet, holtversenyben az Adrian iszik Rose-ból jelenettel.

Kedvenc szereplő: Rose?

Kedvenc idézet: 

"– Ugyanaz a terv – helyeselt Dmitrij. – Te mész oda a házhoz. Te tűnsz kevésbé veszélyesnek. 
– Hé! 
Dmitrij elmosolyodott. – Azt mondtam, „tűnsz”." (A végső áldozat)

És igen, eltaláltátok, kábé véletlenszerűen választottam ezt, mert mint említettem, sokat nevettem a könyveken.

Ihletés szempontjából: Találni magamban ilyen belevaló női főszereplőket, mint Rose.

RAVASZ értékelés: Azt hiszem, Várakozáson felüli alá (imádom, hogy ennek semmi értelme) és Elfogadható fölé között valahol. Oké, asszem az előbbihez közel.