Napló az írásról 2. - Az a fránya váltott E/1...

Mikor működőképes a váltott E/1? Ezzel a kicsit sem ambiciózus kérdéssel vágok neki a mostani a naplóbejegyzésnek. 
Főleg arra gondolok itt, hogy hogyan tudod megőrizni a regény egységességét, miközben külön hangot adsz az E/1-ben mesélő, több szereplődnek?
 
Majd' egy hónapja Tibi is elmélkedett hasonlóról az írós oldalán. Akkor nekem volt egy kész válaszom, méghozzá a kompromisszum. Kicsit gondolj erre, kicsit gondolj arra. Nyilván fel lehet építeni az egyik szereplő szemszögét csak tőmondatokkal, míg a másik olyan cicerói körmondatokban beszélhet, hogy körbeér a lapon, csak akkor egy olvasó sem ér majd a regény végére. Szóval lehet ilyet is, de nem érdemes. 
Arra gondoltam, hogy a megoldás az arany középút. Ez pedig írás közben mágikusan feldereng majd előtted. Hát nem. Újabb regénybe másztam bele, és jelentem, nem így működik. 
Jelentem, egyelőre, úgy érzem, sehogyan sem működik. 

A regény két szemszögből íródik. (Ja, igen, lábjegyzetbe képzelendő megjegyzés, de nem szeretek blogposztokba lábjegyzetelni: ez a regény a korábban tervbe vett regényem spinoffja, ami sokkal egyszerűbb (haha), és sokkal rövidebb (ez nem haha, hanem tényleg), mint az eredetije, szóval első normálregénynek jobban fekszik. Képzelendő lábjegyzet vége.) Az egyik szemszög egy lányé, a másik a bátyjáé.

Lány szemszöge ilyen: 
A látnivalók részletekké bomlottak előttem, és azt kívántam, bár magammal hoztam volna a masinámat. Masina a polaroid fényképezőgépemet jelentette, kedves harcostársamat, az agyam és a szemem tárgyi megtestesülését.
Ha masina itt lett volna, most lenne egy képem arról,

hogy a fűszerek ábécé-sorban csalogatnak,

hogy valaki bonyolult építménybe rendezte a leértékelt mosószereket,

hogy a cukros máz megrepedt a süti tetején,

hogy Jackson a fejét az egyik polcba veri, míg Robbie egy szelet Twixszel kevereg,

hogy a sajtos pultra lyukacsok vannak festve,

hogy milyen pirospirospiros az eper.
– Ez a legklasszabb bolt, amelyikben valaha jártam – jelentettem ki, miközben a kassza elé pakoltam a megtelt kosaramat. 
Báty szemszöge meg ilyen:

A visszapillantó tükörben sürgetően feszült a fő utca, a világ vérkeringése. St. Olding csak egy állomás, olyan, mint a többi, mindennek a végére érek, és tovább. Hagytam, hogy a hazugság átszője a fejemet, hátha sikerül elhinnem. A hátizsákom belső zsebébe csúsztatott igazság azonban valahogy a kezembe osont, észrevétlenül, akár egy szellem. Egyszeriben egy régi csoportképet szorongattam. Öreg arcok fiatal arcai, halott arcok élő arcai. A pillantásom önkéntelenül máris a szüleimre tévedt.
Mindkét részlet még kábé félszázszor átírásra kerül majd, de ja, így festenek most.  Kinézetre egész másnak tűnnek, de annyira érzem saját magamat mind a két leírásban, hogy az fáj. És annyira érzem bennük a történet hangulatát is, mert az írásaim általában - azt hiszem - nem így hangzanak. Ez a fogalmazás, ez a hangulat ennek a regénynek a sajátja, és imádom érte, de nehéz félbetépni egy hangulatot úgy, hogy a darabok aztán összeillethetők legyenek. Nem érzem úgy, hogy Lány és Báty nagyon más lenne, még ha az egyikük villanásszerű képekben is beszél néha, és minden sora félsor, míg a másik tömött bekezdésekben emózik.

Igen, egyelőre jól láthatóan szenvedek, és fogalmam sincs, milyen irányba kellene elmennem ahhoz, hogy az eddig kínkeservesen összeálmodott hangulat is megmaradjon, Lány és Báty is megmaradjon és én is elégedett legyek. (Ugye nem káposzta.kecske eset? Senki nem fog megenni?)

Ilyenkor teszem most azt, hogy gyorsan átgondolom, milyen kedvenc regényeimben működött kick-ass módon az a fránya váltott E/1.
  • Marie Lu: Legend és Prodigy
    Tökéletesen elütött például June részletekbe menő éleslátása attól, ahogy a Day-szemszögek kinéztek. Ez az apróság, és máris tudtam, kinek a fejében járok. Látom, a másik szereplő kabátjának a gombjai mit jelentenek, June! Teszek a gombokra, Day!
  • Maggie Stiefvater: Shiver-trilógia
    Sam verselt, Cole emózott és jópofáskodott, Isabel szarkasztikus volt, Grace vitte előre a cselekményt, mert ha a másik hármon múlt volna, még tíz kötet alatt se értünk volna a végére. Maggie gyönyörű stílusa néhol átsütött az elvileg gyakorlatias Grace-en is, de a kompromisszum a helyén volt.

    Emlékeim szerint jól működött mindez még Kemese Fanni A napszemű Pippa Kennjében, Stephenie Meyer Hajnalhasadásában (hát... legalább ez), és a Jay Asher-Carolyn Mackler duó írta Kezünkben a jövőnkben is.
Okééé, szóval lehet ezt jól csinálni. Értem, hogy ők hogyan csinálták jól? Elvileg. Át tudom ültetni bármelyik megoldást az én regényembe? Nem, nem, nem. Mert az én regényembe az én megoldásom, az én kompromisszumom kell, hogy a... macska rúgja meg.  Rá fogok jönni azért valamikor?
Remélem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése