Napló az írásról 3. - Valaki szedjen ki a fejemből!

Ígérem, a poszt címe a végére érthetővé fog válni. Szóval arról van szó, hogy novemberben nekiálltam nanózni. (NaNoWriMo, azaz novemberben írj meg 50.000 szót a regényedből, azaz hogyan essünk pánikba egy hónap alatt minél többször.) A Kollázs című regényemen dolgozom, ami nem tudom, hogy valaha is el fog-e készülni, azt pedig végképp nem, hogy utána mi lesz a sorsa. Egyelőre kukába hajítanám az egészet, de ezt az érzést okozhatja a napi 1600 szó miatti stressz is. 

Hogy érthető legyen, mi is a probléma a regénnyel, és mi miatt fogom csak azért kinyomtatni, hogy darabokra téphessem, és legyünk jóindulatúak, mi miatt kerül majd jelentős átdolgozásra, ha egyszer a végére keveredek (mert nem érdekel, akkor is befejezek egy kéziratot), vázolom, hogy néz ki nálam az írás, vagyis inkább az írás előtti fázis.


1. Ötlettöredékecske. Ez általában egy apró szelet a világból, vagy egy kérdés, amit meg akarok válaszolni, egy félmondat, ami akár még érdekesen is hangozhat. (Néha nem, néha hatalmas hülyeségnek hangzik.)

2. Karakterek. Felskiccelem őket, a viszonyaikat, életük nagy kérdéseit, a motivációkat.

3. Kulcsjelenetek a karakterekkel.

4. Megható háttértörténet a karaktereknek.

5. Végre rájövök a teljes nevükre.

6. Végre el tudok szakadni a karakterektől, és kitalálom a háttérvilágot.

7. Újragondolom a háttérvilágot, mert nem működik.

8. Talán most jó. Közben eszembe jut még pár jelenet, és ezen a ponton már minimum egy szereplőm miatt sírtam.

9. Majd lesz az a rész, amikor X és Y, és úúú...

10. És jaj, Z azt mondja majd, hogy... és milyen jól visszakapcsol arra, amikor korábban Y azt mondta...

11. Lehet, hogy ideje lenne valami cselekményt kitalálni.

12. Oké, tudom, hogy a karaktereknek hová kell megérkeznie, milyen konklúziót kell levonnia, van nagy csomó jelenetem... Nem létezik, hogy még mindig nincs cselekményem.

13. De, létezik. Nincs.

A jelenlegi történetemnél a tervezgetést ezen a ponton untam meg, és inkább belevágtam az írásba. Az eredmény? Továbbra sem érzem úgy, mintha lenne cselekményem. Mármint majd lesznek fontos jelenetek, óvatos léptekkel közeledem feléjük. Meg karakterizálok, meg dumálnak (sokat) a szereplők, de esküszöm, mintha egy helyben állnánk. Ha nem látnám ennyire konkrétan, hogy baj van, mondhatnám, hogy belefeledkeztem a szereplőimbe, de hát nem, mert azért foglalkozom velük meg építgetem minitempóban az útjukat, mert SEMMI MÁS NEM TÖRTÉNIK. A fejükben mászkálok, próbálom felfejteni, kik is ők, és oké, ha össze kellene foglalnom, a regény az önelfogadásról szól. Az meg tényleg belül történik. De öhm... nem tudom, azért biztos kellene mást is csinálniuk, mint Jaguárokban fel-le száguldozni meg lépcsőkön füvezni meg angstangstangst. Főleg hogy urban fantasynak indult a Kollázs. Áhhh, komolyan, a következő fejezetben felrobbantok valakit, vagy lelőnek valakit, vagy legalábbis lebontják az összes lépcsőt és felgyújtják az összes Jaguárt.

Na jó, megyek vissza írni...

Amúgy há, nézzétek! Szeretem Bradburyt. (Még ha momentán az én katasztrófakezdeményemre túlzásnak érzem is ráhúzni az okosságát.)