Évösszegzés: 2014 legnagyobb könyves csalódásai

Mivel a vizsgaidőszak beköszöntével idén már nem nagyon fogok új könyvbe kezdeni (ha igen, minden bloglátógatónak kötelessége megcsapkodni engem, virtuálisan, vagy mi), ezért a december hátralévő részét egy kis összegzésre szánom. Valószínűleg csak regényekről lesz szó, de ha fel tudok idézni kellő filmet, amit láttam, és össze tudom kaparni a gondolataimat néhány sorozatról, akkor azok is helyet kapnak. Meglátjuk azt is, mire lesz időm.

Tavaly egy TOP10-es listát hoztam össze a legjobb regényekről, ami olvasható itt és itt. Ezúttal különböző szempontokra bontottam a boncolgatást, de egyik szempont sem fog tíz könyvet lefedni (asszem). A mai poszt, a legnagyobb könyves csalódások, szerencsére nem.

Veronica Roth: A hűséges

A beavatott-trilógia befejező kötetét a megjelenésekor hatalmas vita övezte szerte az interneten, és az adaptáció sikere miatt még egy ideig tartani is fog ez a vita. Nem spoilerezem el a befejezést, talán van olyan, aki még nem futott bele és épp olvassa a sorozatot. De szögezzük le, hogy nekem nem a nagy fordulattal volt bajom. Illetve a "hogyan"-jával akadt, de komolyan, nem ez juttatta a regényt erre a listára. Hanem Négyes szemszöge. 

Nagy híve vagyok a váltott nézőpontoknak, ha valaki tud velük bánni. Veronica Roth nem tud, legalábbis nem ebben a könyvben. Mert jézusom, ez az a kötet, amelyben kiszerettem Négyesből. Ha így néz ki a szemszöge, én nem akartam ezt a szemszöget. Folyton elfelejtettem, kinek a gondolatait is olvasom, annyira hasonló volt a Tris és a Négyes POV. Az elején még próbáltam elhatárolni úgy, hogy Négyesé a nyálasabb, meg abban van több hasonlat (és nem, ez cseppet sem húzott fel…), aztán rájöttem, hogy csak Veronica Roth szokott rá a hasonlatokra, mert jöttek Trisébe is. Szörnyű, de tényleg. Pedig a történet működött, a vége hajlevágós jelenetet imádtam, és Peter sorsának alakulását is, bár jobban is ki lehetett volna a karaktert használni. Calebre ugyanez áll. De a szemszögek… úristen, az megbocsáthatatlan, innentől már csak a filmekben és Theo Jamesben bízom, hogy visszazúgjak Négyesbe.

Dawn Rae Miller: Larkstorm - Pacsirta

Csodaszép borító. Csak besétáltam a könyvesboltba, és rögtön kézbe vettem. Óvatos gonddal fogdostam a könyvet, aztán beleolvastam. És rögtön beszippantottak a sorok. Emlékszem, ott álltam a boltban a bűntudattal küzdve, hogy vajon van-e pénzem most erre. Végül úgy döntöttem, hogy holnapra eldöntöm, addig olvasok kritikákat a regényről, utánajárok mégis milyen, és ó, atyám, milyen jól tettem! Végül csak könyvtári példányt olvastam, és ó, atyám, milyen jól tettem! Mert nem volt elég a szép stílus, a Beck név (igen, kicsit odavagyok ezért a névért), az ígéretes tartalom, ha maga a tartalom-tartalom ennyire szörnyű.

Írtam kritikát is a Pacsirtáról itt. És hadd idézzek belőle: 

... ez a regény fogalmam sincs, mi akart lenni, de még az sem sikerült neki. Végigvezetem.

Elkezdtem olvasni.
Jé, jól van megírva, milyen üdítő!
Jé, aranyos a főszereplő páros!
Hm... a lányka néha túlreagálja a dolgokat.
Határozottan túlreagálja.
Ne kiabálj, hanem hallgasd végig a magyarázatot!
Mondom... Á, dühöngj, tök jó hallgatni...
Ez most...? Ez tök hülyeség! Necsináld, necsináld!
Nem. Hiszem. El. Működött.
hülye hülye hülye
mi mi mi mi mi?

Tanulság? Ne bízz a borítókban!

Cassandra Clare: Mennyei tűz városa

A végzet ereklyéit, a Bane krónikákat és sajnálatos módon a Pokoli szerkezeteket is lezáró kötet, amely egyúttal felvezeti a The Dark Artificest és nyitott kérdéseket hagy az Árnyvadász Akadémia számára. Sok-sok feladat, és zagyva eredmény. A Jem-szálért például külön dühös vagyok - bár az még A hercegnő hibája -, mert mi az, hogy egy teljesen másik regény oldja fel a Pokoli szerkezetek egyik fő problémáját?! Három köteten át próbálják Jemet megmenteni, és mikor - spoiler - sikerül, nem tudjuk meg, hogyan, nem, megtudjuk A végzet ereklyéi közepén, WTF?! Nagy levegő, inkább címszavak.

Túlírt. 

Tessa.

Gyáva.

Tessa.

Jordan?! Teljesen ellentmondásos, ahogy a szereplők viselkednek vele.

Tessa. Komolyan, ő minek kellett?! 

Nagy levegő. Nem kezdünk Tessa-utálatba. 

A lényeg, hogy annak ellenére, hogy tetszett a könyv, mert igen, tetszett, hiszen vicces volt, és Alec, és imádom a karaktereket, és Alec, és szegény Emma és Julian, csalódást okozott azzal, hogy ékes példája volt mindannak is, amit nem szeretek Cassie regényeiben. Például hogy mikor kellene azt mondania magának, stop. Mindig valahogy eggyel több gondolatot ad a szereplők szájába, és túlmagyarázza őket, mindig eggyel több poén jön, eggyel több barlangos jelenet, eggyel több Tessa-megjelenés, és továbbra is kiszámíthatóan kíméletes a szereplőivel.

Patrick Ness: Soha nincs vége

A kritikám nagyjából összefoglalja a regénnyel kapcsolatos érzéseimet. Azt, hogy mennyire odáig meg vissza vagyok Patrick Nessért, hogy mennyire vártam, hogy végre ne csak a könyvfesztiválon meg a távolból, twitteren stalkerkedjek utána, hanem olvassam is, és hogy ezek után mennyire elkeserítő volt, hogy nem tetszett a könyve.

Mert egyébként nem számítom rossz olvasmánynak a Soha nincs végét, csak a saját magam által generált várakozásokat múlta alul. 

Nem éreztem magam kényelmesen a stílusában, nem tudtam, mit is olvasok, mert újra és újra semmibe vette Patrick Ness az írói ígéretét, és amikor nem, akkor meg untam a regényét. *sóhaj* Majd talán legközelebb, a Kés a zajbannal...

Colleen Hoover: Hopeless - Reménytelen

Mindenki agyondicsérte ezt a regényt. Mindenki körülbelül ezzel szerelmesedett bele az NA (New Adult) könyvekbe. Szeretnem kellett volna. És igen, láttam az értékeit, az elképesztő átgondoltságot a történetben, az apró részleteket, amik végül kiadták a teljes képet, a szexi sexy timesokat, a humort, így például a mormonos metaforát/poént... 

Mégis halálra idegesítettek a csavarok, az emelkedő dráma, tiszta hisztéria volt a vége. És hogy mindenre megoldás lehetett a szex. Hogy Holder elvileg romantikus volt és nem creepy. Hogy a főszereplő lánynak nem akadt egy normális neve sem. Hogy a nyelvezet szörnyen egyszerű volt. És huh, szóval nem tetszett. (Bár persze, még mindig sokkal-sokkal jobban, mint az írónő másik regénye, a Slammed.)