Fanfiction: Ember embernek farkasa (Shiver)

Újabb Shiver témában írt történet, az utolsó. És talán ez az eddigi legnagyobb kihívást jelentő novellám, három szemszög, mindhárom főszereplő... Eredetileg a moly egyik kihívására íródott, de a megkötés csak annyi volt, hogy a kedvenc regényhez kapcsolódjon (ebből több is van, a Shiver-trilógia oda tartozik), könyvhű legyen és minimum két szereplő szerepeljen benne. Ezeknek megfelelt a novella, és közben én is jól szórakoztam. Szóval ez az írás található a tovább mögött.

Ember embernek farkasa

Sam

Szerettem a boldog végeket. Talán azért mert én magam sose hittem benne.

„Boldogan éltek, amíg…” Olvashattam akármennyi regényt, egyszer sem akartam belegondolni, mi van az „amíg” után. Elraktároztam magamban a szereplők boldogságát, és úgy tettem, mintha ott megállhatna az idő, mintha napfénybe dermedhetne a világ. Aztán a hideg a bőröm alá kúszott, és én megint csak én voltam, könyvek helyett farkaséletbe zárva. A lapok a kezemben csak lapok voltak, én meg az ágyamban vacogtam, és semmiben sem tudtam kevésbé hinni, mint a boldog befejezésben. Akármilyen mélyre bújtam a kitalált történetekben, a simogató versekben, magam alól nem tudtam kibújni. A farkas ott maradt belül és tragédiát ordított.

Grace óta azonban minden megváltozott. A tél helyett Grace borzongatott. Nem a farkas alá temetett fél-Sam voltam, hanem teljesen egész. Sam, aki előtt jövő állt, aki a kezét Grace-ébe kulcsolva nem félt többé.

Mi magunk váltunk a boldog véggé.

És szembe kellett néznünk az „amíg”-unkkal.

Grace

Tudom, hogy Sam nem akarta Cole-t hibáztatni. Cole-on kívül senki sem akarta Cole-t hibáztatni.

De ahogy ott ült a kanapén felhúzott lábakkal, a keze a tarkóján, és nézte, ahogy Cole fel-alá járkál a konyhában, arra gondoltam, megfordul a fejében, hogyha Cole nem lenne rocksztár… Az én fejemben is megfordult. Ha Cole nem lenne híres, egy újságíró se érdeklődne egy minnesotai kisvárosban történtek iránt. Vagy legalábbis egy nagy látogatottságú, online újság se hozná le az őrült elméletét farkasokká változó emberekről.

– Francba, francba, francba! – Cole a reggel folyamán már mondott cifrábbakat is, de mostanra annyira ideges volt, hogy többre nem futotta tőle.

Mindhárman másként viseltük a cikk megjelenését… pontosabban mind a négyen, mert amióta egy órája felkerült az internetre, Isabel tucatszor próbált minket elérni. Sam és én is úgy éreztük, Cole-nak elsőbbségi joga van, hogy válaszoljon neki, és ezt végül meg is tette. A másik szobában és nem túl hosszan zajlott a telefonbeszélgetés, ami vagy azt jelentette, hogy Cole összeveszett Isabellel, vagy azt, hogy Isabel veszett össze Cole-lal. Mindenesetre, Cole ugyanolyan megfejthetetlen képpel érkezett vissza a konyhába, mint ahogy kiment. Tovább járkált és tovább káromkodott.

Sam ellenben egy szót sem szólt. Néha Cole felé pillantott, néha maga elé meredt, de az én tekintetemet kerülte. Nem akart megijeszteni a kétségbeesett arcával. Nem akarta látni, hogy én is kétségbeestem. Nem akarta látni a saját félelmét az én szememben.

A cikket Cole találta meg. Az utóbbi időben szokásává vált magára keresni az interneten, újságokat olvasni, megemlítik-e. Készült a nagy visszatérésére az állítólagos rehabilitációról. Azt tervezte, valahová Kaliforniába költözik, napfényes, sztároknak való, isabeles helyre. Dalokat írt, kevésbé halálvágyókat, mint a NARKOTIKA fénykorában, de minden szavukban ott rejtőzött ő maga. Sam értett a zenéhez, én csak annyit értettem, hogy Cole dalai fertőzőek, nemcsak Cole dúdolta őket, hanem Sam is meg én is.

Rakj össze,

hogy újból én legyek.

Forrassz össze,

mintha seb lennék.

Beteg lennék,

és te a vakcina.

Cole a szigeten lakott, a nyaralóban, gondját viselte a farkasoknak, de zenélni mindig átjött Beck házába… Sam házába… a házunkba. Ebben nem voltam biztos. Mindannyiunk jövője bizonytalan lábakon állt. Nem tudtuk, mennyi átváltozás van még hátra, van-e még, mire az agyhártyagyulladás és a farkas küzdelme véget ér, és mi emberek lehetünk. Örökre. Nem tudtuk, mi lesz azután. Én főiskolára megyek, közel Samhez, de vajon milyen messze innét? Egyelőre itt laktunk, Cole meg félig.

De Cole megtehette, hogy megint rocksztár legyen, Sam tanulhatott és énekelhetett, én belevághattam abba az életbe, amit olyan régen megterveztem magamnak és Sammel lehettem. Az ígéreteink csak arra vártak, hogy beváltsuk őket.

Milliónyi élet lehetőségét zúzta porrá egyetlen cikk az interneten.

Sam

Ne legyen időm

elrontani, ami jót

megtehettem itt.*

Cole-ra gondoltam.

És egy mély dobozba zártam az érzést, hogy őt okoljam.

Legszívesebben mindannyiunkat, a szilánkokból összeragasztott boldogságunkat is dobozokba raktam volna. Hogy senki se találjon ránk bennük.

Cole

Sam éppenséggel nem volt a legkiválóbb problémamegoldó. Szó se róla, a problémák általában megoldódtak körülötte és többnyire neki is köze lehetett ehhez. De gyors reagálást, vagy szikraként kipattanó ötleteket aligha várhatott tőle az ember. Inkább úgy tűnt, mintha egy problémamegoldás sokszorosára lassított felvételét néznéd.

A legidegesítőbb ebben az volt, hogy a nagy ötlet ott lapult a fejében, és arra várt, hogy felszínre bukjon, ha valamit meg kellett tenni, Sam megtette, de mindezt megelőzte többórányi, -napnyi, -hétnyi – a probléma természetétől függően – tétlen ücsörgés. Amihez Sam kiválóan értett, hogy úgy tegyen, minden a legnagyobb rendben. Mármint ő azt hitte, remekül csinálja, de nagyjából olyan képpel mászkált ilyenkor a házban, mint egy kétszeresen halálraítélt. Jó, a példa nem a legjobb, mert akit egyszer felakasztanak, annak utána már mindegy, hogy le is fejezik-e… De Sam állandóan olyan búskomor volt, mint egy halálraítélt, és ezt krízishelyzetben még fokozni tudta.

Ki-ba-szot-tul i-de-ge-sí-tő.

Lassan másfél órája tudtunk a leleplező cikkről. Tudtuk, hogy a világ tud rólunk. Főleg rólam, hogy én itt vagyok, hogy én farkassá változom, és hogy nekem van egy falkám, még több farkasemberrel. Kérhettünk volna helyreigazítást, hogy ez valójában Sam Roth falkája, nem az enyém, de a riporter nagyjából fején találta a szöget. Az igazság ott villogott a weboldal minden látogatójának számítógépén, mi meg itt voltunk, és semmit se tehettünk ellene. Várhattuk, hogy a vihar lassan elérjen minket. És nem akadt tornádóbiztos búvóhely előle.

– Ringo, csináljunk valamit!

Sam rám nézett. Most igazán. Nem csak éppen arrafelé bambult, amerre én mászkáltam.

– Mit? – kérdezte.

A hangja elgyötört volt… és távoli. És jelenleg a srác egyáltalán nem látszott nagy segítségnek.

Mit… Eddig magamtól is eljutottam volna.

Isabel kellett volna ide, hogy felrázza az egész bagázst.

Az apám kellett volna, aki mindenre készen állt a válasszal.

De csak én voltam.

Megint nekem kellett megmentenem a napot. Pedig nem voltam az a kifejezett hős típus. Bárki, aki ismert azelőttről, megerősíthetné ezt. Ha az életemből filmet forgatnának, én lennék az antihős.

Erre tessék, itt álltam, és beszélni kezdtem.

– A cikk kicsit több mint másfél órája van fent. A kommentek csak úgy dőlnek rá. – Frissítettem egyet a laptopon, amit nemrég újítottam be. Csak nem szórakozhattam életem végéig Beck betárcsázós netével. – Kétszázhetvennyolc hozzászólás. Ennyi embernek nincs jobb dolga szombat reggel.

Ha Sam nem is, de Grace végre megmozdult. Odalépett mellém és ő is a géphez hajolt.

– A többség erősen szkeptikus.

Finoman fejezte ki magát. Így hirtelenjében öt kommentet is láttam pszichológusok telefonszámával.

Ez jó jel volt.

– Vannak páran, akik hisznek a riporternek. – Grace félig már ült, miközben a hozzászólásokat olvasta. – És vannak, akik szerint együtt találtátok ezt ki – itt rám bökött –, nem kevés kábítószer társaságában.

– A lényeg azonban az, hogy a nép rápörgött a témára. Előbb-utóbb valaki idejön és kérdezősködni kezd.

– Bizonyítékot akarnak majd – bólintott Grace, aztán mélyet sóhajtott. – Szedjük össze, mit tehetünk!

Talán erre volt szükségünk. Grace higgadt logikájára.

Talán csak ez maradt.

Sam még mindig a kanapén ült. Ha létezett ember, aki szó szerint képes volt arra, hogy magába roskadjon, az Sam volt ebben a pillanatban.

– Hozok kávét – jelentette be Grace. – Ehhez az agyamnak koffein kell.

Mielőtt kiment volna, még vetett egy aggódó pillantást Samre. Rám sose nézett így senki. Nem azért, mert én ne lettem volna aggasztó, csak tudták, az én lelkivilágommal való törődésre nem kifizetődő teljes munkaidőt szánni.

Amíg Grace a kávéfőzéssel bajlódott, én megint a laptop elé ültem. Az elmúlt percekben harminc új komment érkezett.

– Még valaki, aki szerint ez az én művem – közvetítettem Grace-nek, aki valószínűleg nem hallotta, Samnek, aki valahol egészen máshol járt. Magamnak leginkább. – Komolyan, ennyire nem szar a humorom. Itt még egy, aki megadta egy pszichológus számát. Vajon ez tényleg egy létező pszichológusé, vagy a sajátja, és azt reméli, én hívom fel?

– Fondorlatos – motyogta Sam, és mintha kicsit összeszedte volna magát. Amikor Grace a kezébe nyomott egy bögre gyanúsan egészséges szagú valamit, szóval határozottan nem kávét, még Grace-re is nézett. A tekintetük nagyon… személyes volt.

Grace aztán elém is letett egy bögrét, benne szerencsére egészségtelen kávéval.

– Megkereshetnénk a riportert – szólalt meg váratlanul Sam.

Ez gyanúsan ötletszerűnek tűnt és gyanúsan használhatatlannak.

– Hogyne. „Helló, én Cole vagyok, ő meg Sam, te meg egy cseszettül nagy probléma.”

Mindketten eleresztették a fülük mellett a gúnyolódásomat.

– Meg kell tudnunk, hogy van-e bizonyítéka – mondta Grace. – Valószínűleg nincs, mert azt megírta volna a cikkben is, de addig nem léphetünk, amíg nem vagyunk benne biztosak.

Tetszett, ahogy fogalmazott, többes számban.

– Attól függ, hogy kitől szerezte az infót. Lehet, hogy a forrást csak simán nem akarta felfedni. Szóval a helyes kérdés az, a forrásnak vannak-e bizonyítékai? Vagy hogy a forrás…

–… maga-e a bizonyíték? – fejezte be helyettem Sam a mondatot.

Ha így volt, abból a csávából még én se húzhattam ki magunkat.

Grace

– Nem – mondtam.

– Brisbane, mi is ezt szeretnénk, de a riporter máskülönben miért hitt volna a forrásnak?

– Nem, úgy értem, ha a farkasokat kapcsolatba hozták Cole-lal, akkor valaki innen beszélhetett. De egy farkas a szigetről nem tette volna.

Sam kifújta az addig benntartott levegőjét. A sóhaja csiklandozta a nyakamat.

– Mondasz valamit – hümmögött Cole.

– Nem is Koenig volt – szögezte le Sam. Ő látott valamit Koenigben akkor is, amikor még egyikünk se. Bízott benne. Én pedig Samben bíztam.

– Neki se állt volna érdekében – erősítette meg Cole. – Se perc alatt lenyomozható, kitől vettem meg a földet, és akkor ő is bajba kerülhet.

– Valaki más a városból?

– Nem hiszem – válaszolt nekem Sam. – Akkor én lennék a bűnbak, nem Cole.

Bocsánatkérően nézett rám, pedig nekem kellett volna tőle bocsánatot kérni. Miattam lett közellenség, miattam kezdték el gyilkossággal meg még ki tudja mivel gyanúsítani.

– És a kutyát sem érdekelné ez a cikk. Már bocs, Ringo.

Cole türelmetlenül dobbantott a lábával, Sam a bögréje szélére rajzolt láthatatlan vonalakat. Kifogytunk az ötletekből.

Legszívesebben közvetlenül az agyamba fecskendeztem volna a kávét, hogy segítsen neki gyorsabban pörögni.

Nem egy farkas. Nem Koenig. Nem Isabel. Nem Rachel. Sem senki más Mercy Fallsból.

– Hogy hívják a riportert? – kérdezte Sam. – Talán találunk kapcsolatot.

Cole hosszan görgette az egeret, mire a hozzászólásoktól felért a cikk végére.

– Gillian Moonrow. És megvan a kapcsolat.

Sammel egyszerre meredtünk kérdőn Cole-ra.

– Ő Victor exbarátnője.

Cole

Levegőre volt szükségem.

Victor.

Ellenőriznem kellett, hogy jól emlékeztem-e a névre. Victor annyiszor emlegette, hogy lehetetlen lett volna elfelejteni. Mégis bizonyosságot kellett szereznem. Visszamenni a nyaralóba és előkeresni a cuccaim közül azt a régi fotót, amin én, Victor, Angie és Gillian összeölelkezve állunk, a kép hátulján pedig a nevünk.

Egy hazugság megörökítve. Talán akkor még nem éreztük annak. Mostanra azonban felégettem minden igazságot magam körül.

Victor.

Egyedül kellett maradnom.

Victor.

Victor árult el minket.

Mikor?

Hogyan, hiszen alig bírt a testében maradni?

Miért? Erre az egy kérdésre volt biztos válaszom. A gázpedálra léptem, hogy a sebesség kiűzze belőlem.

Gyűlölt engem. A legvégén, amikor a farkaslét és az ember-Victor között táncolt is arra gondolt, mennyire gyűlöl engem.

Jogosnak éreztem, és rászolgáltam a büntetésre, de nem akartam magammal rántani Saméket.

... mintha seb lennék.

Beteg lennék…

Nem akartam többé másokat is megfertőzni.

Sam

Szótlan megállapodást kötöttünk Grace-szel, hogy amíg Cole vissza nem ér a bizonyosságával, nem erőltetjük az ötletbörzét. Én az újabb adag hársfateám gőzébe bújtam, Grace pedig hozzám, és az arcát a vállamba fúrta.

Azokra a múltbeli Grace-ekre és Samekre gondoltam, akik szintén itt ültek ezen a kanapén. Valamiért mindükhöz rossz emlék kötődött. A tél körénk záródott. A múlt-Sam attól félt, abban az évben örökre elveszíti önmagát. Attól féltek, hogy egyszer Grace veszik el. Hogy ők, a percek, ahogy a kanapén egymáshoz simulnak, csak a múltban léteznek majd.

Megint itt ültünk. A jelen-Grace és a jelen-Sam. És odakint sütött a nap.

 – Szerinted elég meleg van, hogy a farkasok elkezdjenek visszaváltozni? – kérdezte Grace.

Egyértelmű nemmel akartam felelni. Március volt, ilyenkor az idő általában még magán viselte a tél nyomát. A szél a kabátok alá fújt, az ujjak elgémberedtek. Idén azonban a nap hét eleje óta kitartóan sütött. A levegő megtelt a kitörő tavasz ígéretével. Az izmaim, amik a hidegre még mindig összerándultak, nyarat kiáltottak.

– Nem tudom.

Ha bármikor máskor jött volna ide valaki kérdezősködni, csak embereket és farkasokat talált volna. De tavasszal nagy eséllyel láthatott emberré változó farkasokat is. Grace, Cole és én már csak ritkán változtunk át, rövid telekre hagytuk el emberi önmagunkat. De a többi farkas, akit beoltottunk Cole vírusával, még küzdött, a küzdelemhez pedig farkasnak kellett lenni.

Amikor legyőztem az agyhártyagyulladást, amikor Cole megfejtette az átváltozások titkát, azt hittem, többé nem fogok az időjárástól függeni. A félelem tőle a bőröm alá égett, minden télen összerezzentem a legmelegebb kabát alatt is, megmagyarázhatatlan imádat fűzött a kályhákhoz és a fűtőtestekhez, de ez az emlékek félelme volt, múlt-Samé, aki ott élt bennem, de nem az enyém. Mostanáig. Grace és én is az ablakon túli ragyogó napsütést néztük.

– A félsziget magánterület. Oda úgyse mehetnek.

Mindketten tudtuk, hogy a szóbeszédet ennyi nem állítja meg.

Az asztalra tettem a bögrémet, és a nappali órájára pillantottam. – Cole-nak már vissza kellett volna jönnie.

Grace kihallotta a hangomból, hogy nem úgy értem, bárcsak Cole itt lenne már, hanem hogy aggódom Cole-ért. Bólintott.

Magamhoz húztam, és az orrom a halántékához nyomtam. Megteltem Grace illatával, és úgy tettem, mintha erőt merítenék belőle. Ő megszorította a kezemet, és úgy tett, mintha kaphatna belőle elég erőt mindkettőnk számára.

Grace

Cole csak órák múlva ért vissza. Arra a cikkhez tartozó kommentek száma bizonyára az egekbe szökött, de sem én, sem Sam nem érzett hozzá kedvet, hogy ellenőrizze.

– Ő az. – Ez volt Cole legelső mondata, ahogy belépett az ajtón. Nem látszott feldúltnak, inkább olyannak, mint amilyen az ember feldúltság után lenni szokott. – Gillian Moonrow. Victor volt barátnője. Most már biztos.

Nem tudtam, hogy ez segít rajtunk, vagy árt.

– Tehát Victor mondta el neki – közölte Cole tényszerűen. A hangjából elkopott minden érzelem, valószínűleg annyit ismételgette magában a mondatot, míg így nem lett. – Gondolom, felhívta. Egy levél feladásához, vagy egy e-mail megírásához szerintem sose maradt elég ideig ember.

Sam mesélte, milyen volt Victor farkasként. Szinte percenként ugrott az emberi bőrből az állatéba. Cole-nak igaza lehetett.

– Mindig akart búcsúlevelet hagyni – szólalt meg újra Cole, és most először a hangja elcsuklott, bár próbált uralkodni magán. – Ha nagyon betéptünk, és ő nagyon mélyre zuhant, folyton erről hadovált. Hogy mielőtt annyira sokat szív, hogy végleg eltűnik a füstben, meg akarja őrizni magát a világnak, és hagy egy levelet a családjának. Én abszurdnak találtam, hogy valaki a buli előtt leüljön körmölni, és azt mondtam neki, a dalaink a mi búcsúleveleink. – Cole keserűen nevetett fel. – Ezek szerint életében először nem hallgatott rám.

Szívesen mondtam volna valami vigasztalót, de semmi sem jutott az eszembe. Talán az, hogy úgy gondolt a telefonhívásra, mint egy búcsúlevélre, és nem mint annak bizonyítékára, hogy a legjobb barátja tönkre akarta őt tenni, már vigasz volt. De nem igazán hittem benne, hogy Cole tényleg így gondolja.

– Most mit csinálunk?

Ahogy reggel Cole, úgy most Sam rángatott minket a gondolataink közül a tettek mezejére. Büszke voltam rá ezért.

– Ha csak telefonhívások voltak, nincs bizonyíték – szögezte le Cole töprengve. – Gillian minden további nyomozás nélkül megírhatta a cikket. Eléggé utál engem ahhoz, hogy arra gondoljon, még ha kacsa is, keresztbe tehet nekem. És eléggé szereti Victort ahhoz, hogy higgyen neki.

Cole arcán furcsa, fájdalmas kifejezés futott át. Talán arra gondolt, hogy őt senki sem szereti annyira, hogy ilyesmit elhiggyen neki. Én arra gondoltam, hogy téved. Azt a Cole-t, akit én ismertem, lehetett szeretni.

– Mondhatnánk – kezdtem, és már előre utáltam magam érte, amiért előhozakodok vele –, hogy Victor találta ki az egészet. Meg akart szívatni. Vagy túl sokat ivott, vagy…

– Nem – jelentette ki Cole, de nem úgy mondta, mint egy érvet, hanem mint valami eldöntött dolgot. Ránéztem, és imádkoztam, hogy legyen jobb ötlete. Még ha nem is ismertem, nem akartam bemocskolni Victor emlékét. – Victor miattam telefonált. Én diktáltam neki, hogy mit meséljen Gilliannek, mert tudtam, hogy velem úgyse állna szóba, és mert ő újságíró, azt akartam, hogy a sajtóban is megjelenjen a történet, hogy én, Victor, mindannyian, farkasokká változunk.

Cole-ra meredtem. Nem voltam biztos, hogy jól értettem-e, amit mondott. Hogy úgy értette-e.

Továbbmagyarázta. Olyan alaposan, mintha nem most találná ki az egészet. Ha nem tudtam volna az igazságot, még én is hittem volna neki. Nagyon meggyőzően csinálta.

– Hírverést akartam a visszatérésnek. Egy ilyen cikkre mindenki felkapja a fejét. Legyen igaza – a laptopra és a kommentrengetegre pillantott – Narkotikafan95-nek, hogy ennyire beteges a humorom. Talán írhatnék egy számot, amiben valahogy felhasználom a farkast, mint valami metaforát.

– Cole, ez… – Sam nem találta a jelzőt. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

Cole komolyan nézett Samre, és mielőtt megszólalt volna, én már tudtam a válaszát.

– Igen. Victor volt a legjobb barátom. Ha már az életét tönkretettem, legalább a halálában ne viselkedjek úgy, mintha a barátsága semmit sem jelentett volna.

Cole

Sam és Grace elragadtatott szemmel bámult rám. Nem bírtam volna elviselni, ha hálálkodni kezdenek.

– Megyek, hagyok üzenetet Isabelnek. – Sam kérdőn vonta össze a szemöldökét. – Nem hiszem, hogy most felveszi nekem.

Azzal magamhoz ragadtam a telefont, és bezárkóztam a fürdőszobába. Még hallottam Grace és Sam sóhaját, és ez többet elmondott arról, mit éreznek, mint amit szavakba tudtak volna önteni.

Az ablakon beszökő napsugarak vad, sárgás fénybe vonták a fürdőt. Itt élesztettem újra a lábujjaimat, és kívántam minél előbb mancsot és karmokat a helyükre. Itt csókoltam meg másodjára Isabelt. Ebbe a kádba kényszerítettem bele Samet. Itt találtam rá gitárral a kezében.

A tükörben élesen rajzolódtak ki az arcvonásaim.

Ki voltam én?

Az apám fia, a reménybeli zseni.

A NARKOTIKA. És egy szemétláda.

A srác, aki elveszett egy farkasban. Aki igyekezett magát tönkretenni, hogy neki jobb legyen.

Ki vagyok most? Valaki, aki a régi Cole-t keresi, és igyekszik magát tönkretenni, hogy másoknak jobb legyen.

Önmagam alól

kibújni

csak így tudok.

Farkas gúnyába

rejtőzök

és elveszek,

elveszek.

Míg újra

én nem leszek.

Tárcsáztam. És Isabel hallhatta először az új dalom.

* Idézet Fodor Ákostól. A versért tehát a jog az övé. Nem Samé, és végképp nem az enyém.

Minden másért a jogok Maggie Stiefvatert illetik. Nekem anyagi hasznom a megírásból nem származott, satöbbi, satöbbi.