Maggie Stiefvater egyike a kedvenc íróimnak, a Shiver-trilógia például lassan honvággyal küszködik, annyiszor hurcolom magammal mindenfelé, hogy újraolvassam a legjobb részeket. Nemrég át is rendeztem a könyvespolcomat, hogy ne mindig teljesen hátulról kelljen előhalászni a köteteket. (A másik ilyen könyvsorozat amúgy a Harry Potter nálam, azokat is már rutinból csapom fel a kedvenc jeleneteknél.)
Maggie Stiefvater azonban mindamellett, hogy megírta az egyik legkedvesebb trilógiámat, rendkívül inspiráló személyiség is. A tovább mögött igyekszem pontokba gyűjteni, miért is lehet őt kedvelni, aztán rátérek a Magyarországon legutóbb megjelent regényére is.
Tehát mi mindenért szeretjük Maggie Stiefvatert:
- Ha már folyamatosan hanyatlik a német tudásom, legalább a mostohaapa szót nem felejtem el.
- A könyvei csodaszépen, már-már költőien vannak megfogalmazva, és ezzel végleg bebizonyította, hogy YA-könyveket nem csak kisiskolás fogalmazások stílusában lehet megírni. Akkor is emészthető és élvezhető marad a fiatalok számára.
- Remek írással kapcsolatos posztjai vannak. Komolyan nagyon tanulságosak. (Link a bejegyzésekhez.)
- Ájulós kecskéi vannak. Azok az állatok rettentő viccesek. Ha megijednek, pár pillanatra elájulnak. Mondjuk, tapsolsz, és puff, tíz kecske fekszik ki egyszerre. Tessék rákeresni youtube-on! :)
- A Hollófiúk révén az egyik legszebb könyves borítót köszönhetjük neki.
- Létrehozta nekünk Samet, Cole-t (Shiver-trilógia), Ganseyt, Adamet és Ronant (Hollófiúk), meg Jamest és Luke-ot (Lament).
- A női karakterei se agyzsibbasztó Mary-Sue-k, hanem a legnagyobb álmuk egy piros kávéfőző, zenészek, de minden előadásuk előtt elhányják magukat, vagy épp ők a suli rettegett pom-pom lányai, csak épp pom-pomok nélkül. (Ha a leírásból nem lehetett a szereplőkre ráismerni: Grace, Dee, Isabel.)
- Aktívan tartja a kapcsolatot a rajongóival. Borzasztó okos és/vagy humoros válaszai vannak mindenre. (Bizonyíték a tumblr oldala.)
- Ápolja a zenei ízlésünket. Engem egy csomó jó számmal megismertetett, amikre egyébként biztos nem találtam volna rá.
- Szeretjük a könyveit. (Ez miért nem az első érv volt?)
Eme nagyszerű kis lista után térjünk is át a könyvkritika könyvkritika részére!
A Lament Maggie első regénye, ám hazánkban az a furcsa helyzet állt elő, hogy ez jelent meg legutoljára (egyelőre, remélhetőleg a későbbiekben még jön majd a Skorpiófutam és a Hollófiúk 2. is). Félreértés azonban ne essék, ezt a könyvet tényleg kezeljük úgy, mint egy első könyvet! Mert sajnos látszik rajta, hogy az.
De először is röviden a történetről, a fülszövegből másolva:
A mindössze tizenhat éves Deirdre Monaghan (Dee) bámulatosan tehetséges zenész. Hamarosan rá kell azonban döbbennie, hogy Látó is – különleges tehetsége képessé teszi, hogy saját szemével láthassa a mágikus erejű tündéreket. Deirdre egy szép napon váratlanul arra eszmél, hogy fülig beleszeretett egy Luke nevezetű titokzatos srácba, aki mintha a semmiből robbant volna be addig teljesen hétköznapi életébe. Ám a fiú iránta mutatott élénk érdeklődése egyszerű nyári románcnál talán sokkal sötétebb szándékot takar...
Maggie stílusa ragyogó, mint mindig, bár az igazán, borzongatóan szép mondatokból ezúttal kevesebb akad. Nem szeretném ezt a fordítóra verni, de egy részét lehet, hogy kellene, mert nekem a Shiver ebből a szempontból is gördülékenyebbnek hatott. Persze, nagy fordítási bakik nincsenek a könyvben, szóval hagyjuk is békén a fordítót. A regény nagyobbik hibája nem ebben rejlik, hanem a történetvezetésben. Néha úgy éreztem, hogy pár dolog csak azért történik, mert annak úgy kell történnie. Dee például azért bízik meg minden normális ösztönt felrúgva Luke-ban, mert különben nem haladna előre a cselekmény. És igen, ezzel azt hiszem, ki is mondtam a regény egyik legnagyobb hibáját. Dee miért bízik annyira Luke-ban? Önkéntelenül is összehasonlítom kettejük kapcsolatát a shiverbeli Sam és Grace instalove-jával, és arra jutok, hogy ott értettem a nagy bizalmat. Sam megmentette Grace-t kiskorában, és mindenben őszinte vele, de Luke... titokzatos... állandóan. Előbb hinném egy agyafúrt sorozatgyilkosnak, mint a szőke hercegnek, az egyszer biztos. És Dee-nek is ezt kellene gondolnia, mert a regény során számtalanszor bebizonyítja, hogy mennyire okos. Akkor vajon miért nem viselkedik logikusan?
A negatív oldalra lehet még írni azt is, hogy a regény mintha kicsit összecsapott lenne. Persze, nagy lezárásra nem kell számítani, azt már megtanulhattuk, hogy ilyesmit ne várjunk Maggie-től, de itt valóban mintha csak elvágnák a történet fonalát, és bár mindenre magyarázatot kapunk, mégis egyszer csak vége lesz, nincs nagy megkönnyebbülés, vagy nagy WTF, csak vége. Jelenetek szintjén is akadnak problémák, mert rengeteg dologra csak később kapunk magyarázatot. Oldalakkal később mondják el nekünk, hogy az adott jelenetnél amúgy mit is kellett volna éreznünk, de ekkora már csak egy "ja, hogy így értette!" marad.
Nem véletlenül szedtem előre a negatívumokat, hanem mert pozitív végszóval akarom majd zárni a kritikát. Mert tényleg nem egy rossz könyvről van szó, hanem egy első könyvről, annak minden hibájával és bizonytalanságával, de egy csodálatos írónő tollából, szóval a mérleg még így sem rossz.
Pozitívumok következnek hát.
A karakterek! Maggie még mindig nem ragad le a lánynál, akinek a helyébe mindenki beleképzelheti magát és a helyes-tökéletes pasinál, vagy a szürke/virgonc barátnőnél. Szerintem itt a két legügyesebben kidolgozott karakter Dee legjobb barátja (aki amúgy szerelmes Dee-be), James és Dee kollégája, Sara. James simán az egyik legviccesebb karakter az eddigi YA-tapasztalataim alapján. Álljon itt gyorsan egy idézet tőle:
"– Ez itt James, Delia. Ebben az évben ő lett Virginia állam második legjobb dudása.
– Hamarosan első leszek – jelentette ki elbűvölő hangon James. – Felfogadtam egy bérgyilkost."
Sara pedig egy felszínes, műkörmös libának tűnik... és mégis a visszahúzódó Dee barátnője lesz!
Persze, Mr. Titokzatosról, Luke-ról se feledkezzünk meg, ő talán a következő kötetekben lehet érdekes (már ha visszatér, a folytatás ugyanis inkább James kalandjairól fog szólni), hiszen a háttértörténete rettentő izgalmas. (Arról is jó lenne egy könyvet olvasni. xD) Dee pedig... a megmagyarázhatatlan bizalmát leszámítva igazán szimpatikus főhősnő, és szép neve van!
A tündérek mítosza is a helyén van. Maggie-t saját bevallása szerint régóta izgatták a tündérek, így hát megfogadta a saját tanácsát, és olyan regényt írt, amit maga is szívesen olvasna. Nem elcsépelt az a misztikus világ, amit elénk tár, de elég ismerős ahhoz, hogy jól érezzük magunkat benne. Nem sablonból fogja meg a misztikus lényeket, ahogy a „farkasembereket”
se, úgy itt a tündéreket se. Visszanyúl az eredeti mítoszokhoz, félnek a
vastól stb, és úgy csavarint még egyet rajtuk. Tényleg bravúros.
Összességében ha nem ismerjük Maggie Stiefvatert, ne ezzel a könyvével kezdjük! Ha ismerjük és nem szeretjük, nem hiszem, hogy ez lesz, ami behúz minket, de hátha... kevesebb angst van benne. Ha ismerjük és szeretjük őt, nézzük el a hibáit és élvezzük ezt az újabb, egyedi Maggie-s munkát!
Kedvenc rész: James és Dee jelenetei, és amikor megtudjuk, hogy kicsoda is Luke. Rögtön beindult a fantáziám, nagyon izgalmas élettörténet.
Legrosszabb rész: Az elején még nagyon nem törődtem bele, hogy Dee ennyire megbízik Luke-ban, úgyhogy az első közös jeleneteik.
Kedvenc szereplő: James. Itt nincs vita.
Kedvenc idézet:
"Ez James mobiltelefonja. Pusztán azzal, hogy ezt a számot tárcsáztad, legalább tíz ponttal emelkedett személyiséged varázsa. Tégy hozzá még tízet azzal, hogy hagysz egy üzenetet a jelzés után! Ciao!"
Vannak ennél szebb részek is, de James... *.*
Ihletés szempontjából: Egyszer muszáj tündérekről írnom.
RAVASZ értékelés: Várakozáson felüli. Maggie miatt képtelen vagyok ennél kevesebbre értékelni, mint amikor azért kapsz tesiből ötöst, hogy ne rontsa le a kitűnő átlagodat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése