Fanfiction: Lady Guinevere (Merlin)

Újabb fanfictiont pakolok a blogra. Ezúttal a BBC tavaly decemberben véget ért sorozatához, a Merlin kalandjaihoz (sorozatajánló valamikor a jövőben érkezik) írtam novellát. A főszereplők Gwen és Sir Leon, mindketten nagyon fiatalok még, Gwen még nem dolgozik Morganának, Leon pedig nem lovag, sőt igazán még Arthurt sem ismeri. Gwentől tudjuk, hogy ő és Leon együtt nőttek fel. Közös gyerekkoruk egyik fordulópontját meséli el tehát ez a történet.

 Lady Guinevere

− Lady Guinevere! Vagy inkább szólítsalak felségnek? – Leon összeráncolta a homlokát, ahogy elgondolkozott a problémán, aztán halványan elmosolyodott, és meghajolt Gwen előtt.

− Nem vicces – tiltakozott Gwen, és zavartan pillantott végig szokatlan öltözékén. Mélykék, hosszú ruhát viselt, a mellrészen és a vállánál ezüstös berakásokkal. Nagyon elegáns darab volt. Nem illett hozzá. – Át kellene öltöznöm…

− Amíg itt vagy, addig szükségtelen. De a takarításhoz talán valóban nem a legalkalmasabb öltözék.

Gwen a tükör elé lépett, és a fejét oldalra billentve újra végigmérte magát. – Furcsán érzem magam benne – szólalt meg hangosan. Leon nem felelt, a hálója ajtajában álldogált azóta, hogy pillanatokkal korábban belépett rajta. Türelmesen, karjait a háta mögé fűzve, onnan figyelte a szobában sürgölődő Gwent.

Tizenkét éves volt, de viselkedésében már kész férfi. Könyékig feltűrt ingben, és egy sok edzéstől elnyűtt nadrágban volt, de ha az ember ránézett, vagy akár csak egy futó pillantást vetett rá, rögtön tudta, hogy nemesi származású személlyel van dolga. Gwen maga ellenben, hordhatott akármilyen fényes-büszke selymeket, szolgálólány maradt.

– Furcsán is nézek ki.

– Szerintem csinos vagy – jelentette ki határozott hangon Leon, aztán végre beljebb sétált, és nekilátott, hogy elpakolja a reggel az ágyán hagyott könyveket. Gwen tudta jól, hogy Leon szeret olvasni – a szülei el is várták tőle, hogy így legyen –, de ha alkalma adódott rá, szívesebben töltötte az idejét a vár kertjében, a gyakorlatozó lovagokat szemlélve. Minden álma az volt, hogy egy nap közéjük tartozhasson. Mivel apja Uther király hű harcosa és nagyra becsült bizalmasa volt, és édesanyja is az udvar magas köreiben mozgott, Gwen úgy vélte, a fiúnak minden esélye megvan rá, hogy egy nap e vágya teljesüljön. Vívni ugyan még sosem látta, mert Leon leckéi általában délelőttre estek, amikor neki az anyja mellett volt a helye, hogy együtt tegyék rendbe a házat, de biztos volt benne, hogy abban is éppen olyan jól helytáll barátja, mint akármi másban. És bár a környékbeli fiúk, többek között Gwen fivére, Elyan is, gyakran eljártak Camelot falaihoz, hogy fakardokkal tettessék, éppen ostromolni készülnek azt, vagy hogy „véres bosszút” kell venniük egymáson, vagy bármi mást, ami csak az eszükbe ötlött, és ürügyül szolgálhatott arra, hogy játékfegyvereikkel egymást püfölhessék, Leon sohasem tartott velük. Ő komolyan vette a kötelességeit, szorgalmasan tanult, engedelmesen követte tanárai parancsait, és akkor vívott párbajokat, amikor a mesterei úgy látták jónak. Mindig azt mondta, „a kard olyasvalami, ami tiszteletet érdemel”. Nem egy gyermek szavai voltak ezek sem, felsejlett mögötte egy férfi kibontakozó bölcsessége.

Gwent gondolatai közül Leon újabb megszólalása rángatta ki. – Honnan van a ruha?

A lány önkéntelen mozdulattal simított végig a finom selymen, miközben felelt. – Lady Ygraine adta sok évvel ezelőtt az anyámnak ajándékba, de neki sosem volt alkalma felvenni, és miután a királyné meghalt, azt mondja, nem is akarja. Úgyhogy átszabta, én meg kidíszítettem még egy kicsit. Ezeket a mintákat itt, nézd – a vállrészen végigfutó, ezüstös kacskaringóban végződő vonalakra mutatott –, én csináltam. – Gwen félszegen hallgatott el, és csak pár pillanatnyi némaság után bökte ki a folytatást. – És nagyon tetszett a végeredmény. De nem akartam, hogy úgy járjak, mint anya, és sose hordhassam, úgyhogy megtettem már ma. Végül is ennél különlegesebb nap egyik másik sem lesz az életemben. – Gwen elmosolyodott, hogy elűzze saját zavarát, és Leon komorságát, amivel az most nézett rá.

Leon nem hagyta annyiban a dolgot, és megkérdezte: – Szeretnéd, hogy legyen? Mármint olyan nap a jövődben, amihez ilyen ruha illik – pontosított, de látszott rajta, hogy minden kíváncsisága ellenére őt is feszélyezi faggatózása személyessége.

Gwen amióta csak az eszét tudta, Leon barátja volt, már amennyire ilyesmi kialakulhatott az úr és a szolgálója, fiú és lány között. Régen sosem voltak tekintettel e különbségekre, gyermeki nyíltsággal osztották meg minden titkukat a másikkal, egymást túllicitálva bosszankodtak, ha Elyan miatt bajba kerültek, vagy álmodoztak róla, milyen lesz, ha felnőnek. Ám ahogy ez utóbbi egyre közeledett, úgy ébredtek rá, az ő útjaik milyen messzire is válnak majd egymástól, és hogy egyáltalán az, hogy egy nemes úr ilyen bizalmas hangot üssön meg egy egyszerű szolgálólánnyal szemben, túlment az illendőség határán. Gwen tekintete Leon továbbra is könyveket szorongató kezére esett, és tudta, hogy ha a pakolászással végez a fiú, még percekig fog körülötte téblábolni, hogy rájöjjön, mi egyébbel segíthetne a szoba kitakarításában. Halk sóhajjal állapította meg, hogy azt a bizonyos határt bizony bár már látták, azért csak-csak átlépkedték.

Végül válaszolt. – Nem. Elégedett vagyok az életemmel. És nem hiszem, hogy valaha is vágynék ennél többre, hogy vágynék Lady Guinevere lenni – húzta el a száját csúfondárosan Gwen. Leon arca pedig megfejthetetlen kifejezést öltött.

Ismerhették egymást akárhány éve, Gwen sosem tudhatta teljes bizonyossággal megállapítani, mi járhat a másik fejében. Elvégre butaság volt a lady megnevezéssel viccelődni, nem született nemesnek, nemes férfi pedig a hagyományok szerint sosem vehette volna nőül, hogy azzá tegye…

Megrázta a fejét, és inkább hátat fordított a tükörnek. Untig eleget fecsegett magáról egy délelőttre, így témát váltott. – Hogy ment az edzésed? – Miközben a válaszra várt, kezébe fogta a seprűt, és a szoba távolabbi sarka felé húzta, hogy nekikezdjen a munkának. Elvégre, az édesanyjának hamarosan szüksége lesz rá, és addig még át is akart öltözni. Nem mintha Leon hálójában a takarítás túl sokáig tartott volna. Sosem tartott, Leon ugyanis szerette rendben tudni maga körül a dolgokat, így Gwenre már nem sok minden maradt.

– Megtanultam a contre quarte-ot alkalmazni. Illetve eddig is tudtam, de Collohar mesterrel szemben még sosem sikerült.

Gwen a napjait, ha nem anyja mellett, akkor apja mellett töltötte, és nézte, hogy készülnek annak műhelyében a lovagi páncélok, sisakok, lándzsák és szablyák, aztán figyelte, hogy lesz azok próbája egy-egy fényes lovagi torna, egy-egy kiélezett küzdelem. Így tisztában volt vele, mi az a contre quarte. És pontosan azért, illetve mert ő maga, ha harcra került volna sor, csak arra tudott volna figyelni, hogy a hegyes végével szúrjon a kardnak, csodálattal adózott Leon ügyességének. Ennek hangot is adott, de miután Leon egy hálás mosollyal értékelte a kedvességét, ezt a témát is maguk mögött hagyták. Leon nem szeretett a saját képességeivel dicsekedni, egyszerűen elvárta magától a jó teljesítményt, és örült, ha sikerült elérnie azt. Csendben dolgoztak tovább. Illetve Gwen dolgozott, Leon pedig ugyan megpróbált besegíteni, ám mindannyiszor olyan szúrós nézést kapott cserébe, hogy inkább feladta. Elhelyezkedett az asztala melletti széken, és igyekezett nem útban lenni. Gwen magán érezte a másik tekintetét, ahogy az követte minden mozdulatát. Élvezte a fiúnak még ilyen, néma társaságát is. Szeretett Leon közelében lenni akkor is, ha egy szót sem szóltak egymáshoz.

**~~~**

Gwen összeszorította a száját a hír hallatán. Egy árulkodó hang sem bukhatott ki belőle, egy nyikkanás, annyi se. És mereven bámult maga elé, nem sírhatta el magát, az a legkevésbé sem lenne illő dolog. De Leon elmegy… igazán elmegy… Nem még akkor se! Éjszaka, a sötétben majd szabadjára engedheti az érzelmeit, de ez most nem az a hely, ahol ezt szabadna. Nem, Camelot konyhájában semmiképp se. (Az édesanyja itt is besegített esténként, és Gwen gyakorta vele tartott. Ma bánta a döntését, nem is kicsit.)

Collohar mester elismerését nehéz volt kivívni, ám ha valaki ezt elérte, az nem maradt fizetség nélkül. Úgy tűnt, Leon és az ő nagyszerű contre quarte vágása esetében ez azt jelentette, hogy a mester beajánlotta őt a királynál a lovagok közé. Persze, mint azt a szakácsok elsuttogott magyarázatából Gwen is hallhatta, Uther király kényszerű helyzetbe került, a tisztogatások során rengeteg hű szolgája esett el, és Arthur herceg akaratos és meggondolatlan magánakciói se javítottak ezen az arányon. Így kerülhetett rá sor, hogy Leon ilyen fiatalon jusson álma megvalósulásának küszöbére. Lovaggá ugyan nem ütötték, arra még éveket kellett várnia, de a kastélyba költöztették, a lovagok lakrészébe, őrjáratokra küldték, és egyáltalán, elválasztották a családjától, ahogyan az szokás. És elválasztották tőle is. Erre viszont senki nem is gondolt. Gwen se akart. Amíg haza nem értek, addig egész biztosan nem.

**~~~**

Gwen az éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt, kivörösödött szemekkel, elgémberedett tagokkal ébredt. Tudta, hogy meglátszik rajta, mennyire megviselte a hír, miszerint Leont a kastélyba viszik, és tudta, hogy mennyire szánalmas ilyen kétségbeesettnek lennie emiatt, elvégre nem a világvégén van az se. Gyakran látja majd a fiút, akár minden héten, ha szerencséje lesz, de az már mégse lesz ugyanaz. Elcsípett percek juthatnak csak nekik egymásból − ha akarják −, nem lesz idő szótlan forgolódásokra takarítás közben, világmegváltó tervezgetésekre, soha többet nem mennek ki teliholdkor békákat figyelni… Megkopik a bizalmas barátság. És idővel már nem Leon és Lady Guinevere lesznek egymás számára, hanem Sir Leon és Gwen.

Amikor reggel Gwen takarítani indult, édesanyja nyomában, a nehéz kannát maga után húzva − amiben majd Leon édesanyja számára készítik elő a fürdővizet −, elkapta Elyan pillantását. A bátyja az asztalnál ült az apjuk mellett, és reggelire egy almát majszolt el éppen, de közben olyan elégedett arcot vágott, ami egész biztosan nem a gyümölcs nagyszerűségének szólt. Hiába, Elyan sosem kedvelte annyira Leont, mint Gwen, és ennek nem átállott nem egyszer hangot is adni. Ő boldog lehetett, hogy megszabadult Leontól. Gwen már éppen ráfintorgott volna, hogy így fejezze ki a véleményét Elyan káröröme iránt, amikor valami más is megcsillant a fiú szemében… sajnálat? Nem, bizonyára rosszul látta! Gwen kifordult az ajtón, mielőtt ellenőrizhette volna, aztán a nap folyamán többé eszébe sem jutott. Elyan nem törődött annyira se vele, se Leonnal, hogy meghassa ez az egész.

Gwen se délelőtt, se délután nem volt önmaga. Lélektelenül söpört, mosott, rámolt, lélektelenül hallgatta édesanyja fecsegését, és lélektelenül kóválygott Leon szobájában is, azt mímelve, hogy takarít. Leon megint a széken ült, és megint nem szólt egy szót sem. Ezúttal azonban nem volt megnyugtató a csend. Terhesen ereszkedett közéjük, sürgette őket, hogy mondjanak valamit. Mégsem voltak rá képesek, túl sok minden volt, amit lehetett volna, semmi sem volt, amit tudtak volna.

**~~~**

Leon két nap múlva költözött át a várbeli lakosztályába. Egy másik, korabeli fiúval osztozott a szobán, valami Ranulffal, aki már régóta Arthur mellett szolgált. Valószínűleg, ha nem tréningezett, Leonra is ez a sors várt. Gwen merte remélni, hogy a herceg nem olyan pökhendi és elviselhetetlen alak, mint amilyennek távolról tűnt; Leon olyat érdemelt, akit büszkeség szolgálni, nem nyűg. 

Már esteledett, amire végeztek a fiú holmijának az összecsomagolásával, és Leon útra készen állt. A házuk ajtaja előtt köszönt el a szüleitől, és villantott apró mosolyt a szolgálóik, Gwen és annak édesanyja felé. Ennyi volt illendő, talán ennyi se. De Gwen és Leon már délelőtt megtartották a maguk búcsúját – Gwen kivételesen megengedte, hogy a másik összeseperjen a szobában, míg ő a polcokat portalanította. Aztán amint befejezték, Leon szomorkásan rávigyorgott, és utoljára szólította tréfálkozva Lady Guinevere-nek. Gwen helytelenítően csóválta meg a fejét, mint mindig, akárhányszor hallotta ezt a megnevezést. Leon ellenben válaszul váratlanul magához vonta, és megölelte őt. Sosem csinált ilyesmit, legalább is azóta, hogy már nem voltak gyerekek, sosem. Akkor azonban még természetesnek tűnt. Ahogy most is, utoljára. De soha többé nem lesz már az.

Gwen szemébe könnyek gyűltek, és ezúttal képtelen volt rá, hogy visszatartsa őket. Feltartóztathatatlanul ömlöttek a szeméből, ahogy a távolodó barátja után nézett. Korát meghazudtoló, magas alakja aztán lassan beleveszett az éjszakába, ám Gwen még sokáig maradt a ház előtt, és nézte a várba vezető utat.

 Aztán az anyja megérintette a vállát, ő pedig hátat fordított valaminek, ami talán sohasem létezett. Mentében letörölte az arcáról az ezt sirató utolsó nyomokat is. Lady Guinevere megszűnt, és csak ő maradt: Gwen, a szolgálólány.