Egy újabb fanfiction mutatóba tőlem, mert a regénnyel, mint írtam, éppen sehogy se állok. Ezúttal Harry Potter témában olvasható egy egyperces, a tovább mögött.
Mi teszi a Roxfortot?
− Nincs többé Roxfort. – McGalagony
professzor mondja ezt, órákkal az után, hogy először megtehetné. A falak nem
most dőltek le, és azokba, amik még tartják magukat, az átkok nem most ütöttek kormos
lyukat. A szétzörgő páncélok és a félig egyben, félig sehogy portrék sem most
kezdték jajveszékelésüket. Mégis csak most meri gyászolni az iskolát, mert
először az embereket kell. Úgy gondolja, hogy így helyes, ebben a sorrendben.
Pedig a gyászban nincs illem. A gyászban nincsenek mások, és hogy mit gondolnak
rólunk. A gyászban csak mi magunk vagyunk, ettől olyan nehéz. Mégse ezt mondom
a tanárnőnek, amikor előre nyolc, oldalra öt és fél macskakövet lép, és mellém
ér – magasan, de én látom, hogy összeroskadva −, hanem mást, amit szintén
gondolok. Butaság, hogy az ember csak egyfélét hihet egyszerre.
− Roxfort mindig lesz – jelentem ki. – A
Roxfort nem egy épület, amit le lehet rombolni.
Körbefordulok, és a professzor követi a
pillantásomat. Diákok és tanárok tömörülnek az udvaron, a bedöntött
előcsarnokban, olyan sokan vannak, hogy szinte eltakarják a lyukakat.
McGalagony bólint. És szipog egyet. –
Igaza van, Miss Lovegood. Ha Albus Dumbledore halála után megmaradt az iskola,
nem Tudjukki fogja szétzilálni. – Újfajta elszántság süt a szeméből. A szemek
mindig mindent elárulnak. Elindul egy kedves-barna hajú és egy széles-válla-van-sok-terhet-bír
varázsló felé, akik nemrég érkezhettek a Minisztériumból, mert még nem láttam
őket. Pedig én mindenkit látok, mindenki megérdemli, hogy meglássák.
A szám sarka mosolyra szökken − örülök,
hogy segíthettem −, aztán a lábam is követi. Bal. Jobb. Egy mosoly. És még egy.
Egy azoknak, akik túlélték a csatát, egy azoknak, akik nem. Mosolyt is mindenki
érdemel, főleg ha éppen nincs neki.
Egy összezúzott kődarabhoz érek. Olyan
apró, mint a nagylábujjam hossza, és épp csak szélesebb nála. Onnan tudom, hogy
hozzámérem. Az ember ne sajnálja az időt a pontosságra.
Aztán a kezembe veszem a követ, és
megszagolom. A széle az orrom hegyéhez ér, csiklandoz. Nem érzek rajta átkokat,
kínt vagy Tudomkit. Barátokat illatozik, színeket, libabőrt, hosszú
barangolást, bőrkötést. Roxfortot. A markomba szorítom, és továbblépdelek a
törött, valaha nehéz, most túl könnyű kapuhoz. Senki nem nyitja ki, mert mellette
egy Ron-méretű üreg tátong. Precíz számadat, mert Ron épp ekkor siklik be a
kastélyba rajta. Hermione belékarol. Nem a kaput használják, pedig szerintem attól
jobban érezné magát. Döngve kapaszkodom a félkilincsbe, de mielőtt lenyomom,
még a lyukba gördítem a kavicsomat. Egyszázaléknyi lelket visszaraktam a
Roxfortba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése