Könyvolvasás: Delphine de Vigan - No és Én

Mostanában szeretnek megtalálni a furcsa hangulatú regények, az olyanok, mint amilyen a No és Én is. A könyv a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelent meg, a Vörös Pöttyös-sorozatban - nem volt kérdés, hogy a kíváncsiságomat felkelti. 

Rögtön lekaptam a polcról a könyvtárban. 

Az eljárás nálam ez után a következő: tartalom elolvasása, első mondat, meg még két helyen felcsapom. Ha semmi elborzasztót nem találok egyikben se, akkor nekiállok. Persze, vannak kivételek, amikor szembetalálom magam rögtön egy olyan résszel, ami nem tetszik, és mégis elolvasom a regényt. (Ilyen volt anno az Alkonyat, ahol a felcsapásomnál Bella éppen Edward V-kivágású felsőjéről, a mellkasáról meg az arcáról áradozott, ami kolosszális diadalt aratott, hogy magára tudta vonni a figyelmet. "-.-) De a No és Énnél a tartalom is valami mást ígért, és a fogalmazásmód se adott okot az aggodalomra. Belevágtam hát és egy különleges élménnyel lettem gazdagabb.

De miről is szól ez a regény? 

Három karakterről, bár igazából a hangsúly - ahogy az a címből is következik - a mesélő énen és Nón van. Lou írja E/1-ben a történetet. Lou egy tizenhárom éves lány, a koránál jóval érettebb, két osztállyal előrébb jár. Szabadidejében új szavakat gyűjt füzetekbe, tudományos kísérleteket végez a műkajákról, és megpróbál élni a halálos csendben, ami egy régi tragédia óta otthon várja. A másik főszereplő (nem romantikus értelemben) No, egy hajléktalan lány, akivel egy iskolai feladathoz Lou interjút készít. No bizalmatlan, vad és keserű, mégis Lou legjobb barátjává válik. Valószerűtlen barátságukat ismerjük meg a regényben, miközben olykor-olykor bekukucskál a képbe a férfi főhősünk, Lucas is. Lucas Lou osztálytársa, kétszer bukott, és nem nagyon van kedve egy harmadik ellen se tenni. Menő, helyes, de azért a sors vele is elbánt: a szülei teljesen magára hagyták. Már ennyiből is látszik, hogy ez a könyv mennyire karakterközpontú, nem pörög a cselekmény, nincsenek fejezetvégi nagy függővégek, hanem sorsokról olvasunk, és én ennek minden pillanatát élveztem! A szereplők ugyanis végtelenül szerethetőek a hibáikkal együtt (mert vannak hibák bőven), és szinte szólnak hozzád a lapokról. Dephine de Vigan kitűnő emberismerő lehet.

Mindeközben pedig végig töprengésre késztet minket a No és Én. Alapvetően egy párórás olvasmányról van szó, de én közben rengetegszer megálltam egy-egy bekezdés után, újraolvastam, ízlelgettem és elemeztem, így végül egy fél napomat "elrabolta", amíg a végére értem. A hangvétel nagyon egyedi és szomorú és letaglózó. Megpróbáltam szemléltető idézeteket kigyűjteni, fogtam egy csomó cetlit, és a megfelelő oldalak közé beraktam őket. Most a fehér cetlik közül alig látszik ki a lapok krémszíne. De azért néhány példát csak kiragadok:

"Világéletemben kívülállónak éreztem magam, bárhol voltam is, mindig kilógtam a képből, a társalgásból, mintha más hullámhosszon lennék, mintha csak egyedül én hallanék meg hangokat vagy szavakat, amit a többiek nem észlelnek, és süket lennék azokra, amiket ők meg látszólag hallanak, mintha csak kívül esnék a kereten, egy hatalmas, láthatatlan üveg túloldalán lennék."

"Most már egyszer s mindenkorra megtanultam, hogy a képeket nem lehet elűzni, és még kevésbé a láthatatlan repedéseket, melyek a gyomrunk mélyén nyílnak, nem űzhetjük el a visszhangokat és az emlékeket, melyek feltámadnak, amikor leszáll az est vagy hajnalodik, nem űzhetjük el a sikolyok visszhangját, s a csendét még kevésbé."

"Elmondja a napjait, mit lát, mit hall, csupa fül vagyok, úgy hallgatom, még levegőt venni is alig merek. Ajándékot ad nekem, ebben biztos vagyok, a maga módján ez ajándék, a grimasz, ami mindig ott ül az arcán, az undorodó fintor, és néha a kemény szavak, hagyjál már, hagyjál békén, vagy: mégis mit képzelsz? (Ez a kérdés nem is igazán kérdés, mintha csak azt mondaná: mit hiszel, miben hiszel, hiszel Istenben?) Olyan ajándék ez, aminek nincs ára, súlyos ajándék, félek, hogy meg sem érdemlem, olyan ajándék, amitől megváltoznak a világ színei, olyan, ami megkérdőjelez minden elméletet."

"Ekkor leülök mellé, a haját simogatom, a vér a kezemre folyik, azt mondom semmi baj, többször is megismétlem, semmi baj, de a lelkem mélyén tudom, hogy igenis nagy a baj, a lelkem mélyén tudom, hogy egészen kicsi vagyok, a lelkem mélyén tudom, hogy Lucas-nak igaza van: nem vagyunk elég erősek."

És befejeztem, majd a kedvenc idézetemnél még egyet ellövök. De... ezt a könyvet tényleg egy az egyben ki lehetne másolni, és a falra ragasztani az igazságait, mert annyira hátborzongatóan gyönyörű és elgondolkoztató. 

Miután így körberajongtam, azért némi negatívumot is biggyesztek ide a kritikába: nincs igazi lezárás, nincsenek igazi válaszok. Nekem a vége furcsa lett (itt a rossz értelemben), ott hagyott egy házakat ledöntő vihar után, anélkül hogy bármit is helyreállított volna. Nekem hiányzott egy igazi magyarázat a történtekre. Noha tudom, a regény igaz akart lenni, és az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy néha nem kapjuk meg.

Ezen kívül a magyar borító se sikeredett túl szépre, a külföldiek mérföldekkel jobbak lettek.

Összességében nekem olyan volt ezt a könyvet olvasni, mint Lounak Nót hallgatni, levegőt is elfelejtettem közben venni. Mindenkinek ajánlom elolvasásra, akit nem zavar a lassú elbeszélésmód, a szinte mindent háttérbe szorító karakterizálás és akit nem csak az akció érdekel!

Kedvenc rész: A fejezetvégek, az idézetek többsége is onnan származik.

Legrosszabb rész: Az utolsó oldal, mintha nem lenne a helyén, pár oldallal korábban jobb lett volna.

Kedvenc szereplő: Lou.

Kedvenc idézet: 

"Mielőtt Nóval találkoztam volna, azt hittem, az erőszak a kiabálásban az ütésekben, a háborúban, a vérben van. Most már tudom, hogy az erőszak a csöndben is van, hogy szabad szemmel néha láthatatlan. Erőszak az idő, ami befedi a sebeket, erőszak a napok kérlelhetetlen láncolata, a visszafordulás lehetetlensége. Erőszak, ami kicsúszik a kezünkből, ami hallgat, nem mutatkozik, erőszak az, amire nincs magyarázat, ami örökre átlátszatlan marad. (...) De anya csak áll a nappali ajtajában, a karja a teste mellett lóg. És akkor arra gondolok, hogy ez is erőszak, ez a tőle felém irányuló lehetetlen mozdulat, ez az örökre felfüggesztett mozdulat."

Ihletés szempontjából: Egy csomó gondolat szült bennem újakat, hangulatokat, helyzeteket.

RAVASZ értékelés: Csakis a vége miatt Várakozáson felüli fölé (ennek semmi értelme sincs... :D).