Újabb könyvmolyképzős, vörös pöttyös könyv, megint csudiszép borító. És egy olyan téma, ami nemcsak izgalmasnak tűnik, de nagy segítség lehetne az egyik jövőbeli regényemhez is. Hát ez nem jött össze neki, marad a "tűnik" meg a "lehetne".
Röviden a történetről:
Minden éjjel, miközben a tizenhat éves London Lane alszik, az aznapi események törlődnek az elméjéből. Reggelre csupán a jövőjére emlékszik. A lány megszokta már, hogy az előző este írt jegyzetei és egy bizalmas barátnő segítségével éli túl a napot. A dolgok azonban a fejük tetejére állnak, amikor az iskolában feltűnik egy új fiú. Luke Henry nem olyasvalaki, akit az ember csak úgy elfelejt, ugyanakkor – bárhogy is próbálja – London nem találja őt az előtte álló történések emlékképei között. Amit előre lát, az viszont egyre nyugtalanítóbb. Rájön, hogy ideje utánaeredni a múltnak, amit folyamatosan elfelejt még mielőtt elpusztítaná a jövőjét. (Hivatalos fülszöveg)
Ugye, hogy izgin hangzik? De mi kell ahhoz, hogy egy érdekes alapvetésből érdekes könyv szülessen? Véleményem szerint nem árt, ha például a szereplők kedvelhetők, ha a stílus a helyén van, ha a cselekmény nem hal be, de ha igen, akkor is jól felépített, tudatos lassúsággal vánszorogjon előre, és legyen összeszedett, legyen vége, vagy értsem, miért nincs. Azt nem állítom, hogy e feltételek egyikének sem felelt meg a Forgotten, de azért néhány pontban tényleg felsült.
Gyermeteg. Nekem valahogy ez jutott eszembe először, amikor próbáltam megtalálni azt a szót, ami a legjobban körülírja a regényt. Elvégre adott egy ütős ötlet, amiből akár egy okos sci-fit is ki lehetne hozni, de az a minimum, hogy egy érzelmes, intelligens drámát. Ehhez képest egy alig YA-kategóriába illő történetet kaptam, a helyzetek kezelése teljesen gyermeteg és klisés volt. A szereplők meg főleg. Bár ha úgy nézek a regényre, hogy "oké, nem az én korosztályomnak íródott", úgy egész aranyos volt London és Luke kapcsolatának az alakulása. Az a tipikus első szerelem a maga bizonytalankodásaival, meg Luke jófiúskodása és udvarias udvarlása... szóval aranyos és gyermeteg. És klisés. A miniszoknyás lány, akinek a középiskolás fiúk nem elég férfiak, és a tanárral kavar, a gyerekrablók üldözése...
A stílus rendben van, semmi kiugró, de semmi zavaró sincs benne.
A karakterek helyesek, klisések (komolyan, nem írom ezt le többször!), de legalább nem idegesítőek, vagy Mary Sue-k/Gary Stuk. De azért pici kötözködnivaló: London komolyan úgy megy komoly randikra Luke-kal, hogy semmire sem emlékszik a srácból?!
A cselekmény ahhoz képest, hogy rövid regényről van szó (vagy három órámba került kiolvasni), nem túl pörgős, igazából egyedül Luke vallomása, ami tényleg meglepő benne. Bár nekem az meg kicsit erőltetettre sikerült. Miért nincs erről a csajnak jegyzete? Vagy valami kép? Vagy ha ekkora nagy barátok voltak, hogyhogy nem találkozott Luke London anyukájával? Értem, hogy nem, elhangzik, hogy nem, de miért nem? Pedig hát az anyukának aztán a széltől is óvni kéne ezt a gyereket... Szóval ezért éreztem erőltetettnek. Ami még a cselekményt illeti, a regény vége nekem lezáratlan. Pedig nincs bajom a nyitott végekkel, de itt olyan volt, mintha az írónő egyszer csak megunta volna a történetet, és akkor "na, itt a vége". Gyorsan lepörgette, hogy amúgy London meg az apukája beszélnek... de ennyi. Olyan kurta-furcsára sikeredett ez a lezárás.
Az ötlet nagyon rendben van, ezt már említettem, de az is tény, hogy nincs rendesen kihasználva. Ennek az egész emlékezetkiesős drámának csak a felszínét kapargatjuk, és annyira rossz, hogy mélyebben csak az olvasót érdekli, a karaktereket nem. A memória működését se magyarázzuk hosszan. Én értem, hogy a memóriában külön van a szemantikus meg az epizodikus emlékezet, biológiában érintettük a témát, plusz a "majd valamikor megírom"-regényemhez is kutattam a témában, de van, akinek ez nem olyan világos. És ha már itt tartunk, én is csak tanulmányokat olvastam az emlékezetről, konkrét személyes példákat nem. Mert hol húzódik a határ a kettő között? Van egy csomó olyan ismeretünk a világról, ami telítődik személyes élményekkel, ilyenkor mi van? Na, ezért kezdtem bele ebbe a regénybe, hogy erről olvassak. Nem sikerült.
Összességében tényleg két mércével tudom ezt a könyvet értékelni. Vagy azt nézem, hogy milyen jó ötletből indult ki, és mi lehetett volna belőle. Vagy azt mondom, ez egy fiatalabb fiatal felnőtteknek szóló regény. Ha az előbbi a mérce, nem jó a Forgotten, ha az utóbbi, az. Mondjuk, tizennégy évesen, ismerkedve a YA-kínálattal, jó kezdet lehet. De sok ilyen típusú regénnyel a hátunk mögött szerintem bőven kihagyható.
Kedvenc rész: A borító szép... Jó, nem, a Luke-London féle randik tetszettek, ha eltekintettem attól, hogy mennyire furaaa ez az egész kapcsolat.
Legrosszabb rész: A beleerőltetett krimiszál a nyomozással.
Kedvenc szereplő: Öööö... Luke? Nem tudom, olyan kis jófiú volt. És füleket festett, ezt az apró különcséget szerettem benne.
Kedvenc idézet:
"Egy pár percig mindketten csendben maradunk. Végül Luke töri meg a hallgatást. – Azt hiszem, a haláltémával legalább a harmadik randiig illik várni."
Ihletés szempontjából: Gondolkozzam el a memóriazavarok minden aspektusán. És hatmilliószor pörgessem át magamban, nézzek utána, a szereplőm mire emlékezhet és mire nem. És magyarázzam is meg az olvasómnak. Azaz ne úgy csináljam, ahogy itt.
RAVASZ értékelés: Hitvány. *elbujdosik* De ez alatt még mindig van kettővel lejjebb is, szóval annyira nem vészes...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése