Napló a regényírásról IX.

Minden kezdet nehéz

Amennyi írós poszt felkerül a blogra újabban, azt hihetnétek, hogy nagyon pöpecül haladok a regénnyel... Az igazság azonban az, hogy csak a naplóírással meg a regényről való gondolkodással haladok jól. Valamelyik első naplós bejegyzésben nyűglődtem az "inspiráljunk magunkat"-dologgal, hát jelentem, ez megoldódott. Inspirálva vagyok, van csaknem ötszáz képem és idézetem a történethez, és magamhoz képest rengeteg zeném. De maga a történet... áll egy helyben hetek óta. Bár ma azért pár dolgot átírtam benne, pluszkarakterizálások, apró infók, amiket mostanában találtam ki a világomhoz, a karakterekhez... A baj az, hogy ez még mindig nem konkrét, produktív munka. De valahogy nincs a helyén a kezdésem, és amíg így érzem, nehéz azt mondani, hogy "jó, nem baj, azért haladjunk". Mert kényszeresen javítanám és javítanám. Ahogy haladok előre az oldalakban, egyre gördülékenyebbé válik, Sage fejezete nem közönyös mese, Normané pedig nem egy teljes haditerv... amint ők ketten elkezdtek kommunikálni egymással, elkezdett a történet is működni... hogy aztán megint leüljön, és erőltetetten dumáljunk és elemezzünk. 

Még régebben írtam arról, hogy engem a hangulatos könyvek fognak meg, és nem tudom, hogy az Időt vérzőkben egyelőre azért nincs hangulat, legalábbis az elején nem nagyon, mert én írom, és magamat nem tudom "elbűvölni", vagy mert egyszerűen nem jó a kezdés. 

Mindeddig úgy gondoltam, hogy az első jelenet, az első bonyodalom jó ott, ahol van, de tényleg így van? Visszaolvasva az első fejezetemet, kételkedni kezdtem. Vagy a mondataim nem elég ütősek? Lehet, hogy nyitnom kellene egy teljesen új dokumentumot, és elölről nekifeszülni megint, de ezt akkor játszhatom az örökkévalóságig. Írhatom én újra és újra ugyanazt a tíz oldalt... vajon elégedett leszek vele valaha? Vagy tényleg az a megoldás, hogy egyelőre hagyjam úgy, ahogy van, és majd ha a történet többi része összeállt, akkor már ismerve a hangulatot, és mindazt, amit nekem az első oldalakon meg kell alapoznom, talán könnyebb lesz a kezdet is?

Maggie Stiefvaterrel jövök megint, igen, sajnálom, még mindig ő az egyik legnagyobb példaképem. Szóval ő is azt állítja magáról, hogy számára az első 10 000 szó a legnehezebb. Talán nekem is. De... jaj, akkor is folyton bestresszelem magam ezzel, elvégre az első oldalon kell megragadni az olvasó figyelmét, ésésés itt egy Maggie-féle poszt erről, és én minden szavával egyetértek, főleg ezzel a résszel, mert ez tartozik ide.

You can learn a lot of things from a great first page (also from a bad first page. Not so much from anything in between). Want to know what works as a compelling beginning? Ask a reader you know well: you. When I'm stumped at starting a new project, I still go to my bookshelf and pull off a big stack of old favorites. I sit on the floor or my office and all I read is the first page. You can do the same thing.

Well, please don't do it in my office.

(...) I used to believe that a great way to start a story was with some cracking dialogue and some fast paced action, but often, that's totally meaningless to a reader who doesn't care whether or not this unfamiliar character lives or dies. Instead, the hook can be a quite subtle thing. Really, the hook is just an unspoken question that the reader pursues to the next page.

Is there a question on the first page?

There's one other very important aspect of a first page, and it's the first line. A great first line can hook a reader, set mood, introduce character, and start the conflict rolling all in one. Not all first lines do this. And they don't have to. But they should set the tone. So, final question for the first page:

How does the first line relate to the rest of the book?

 Akkor lássuk, nekem ebből mim van? Hát, jó első mondatom egész biztosan nem. Ugyanis az egyelőre így hangzik: 

4.8...

Ha ezt nem vesszük mondatnak, akkor itt a következő:

Fehér plafon bámult vissza rám, ahogy kinyitottam a szemem.

Nagyon ütős, nagyon egyedi, megragadja a figyelmet! Ja, hogy nem?  

És hogy kérdésem van-e az első oldalon? Azt hiszem, aztán még egy a fejezet végén. Csak valahogy az egész olyan steril. Maggie a Shiverben nem azzal fogott meg (legalábbis nem azzal a legjobban), hogy a farkas-nem farkas fiú és a megmentett lány elkezdett érdekelni, hanem az egésznek a szomorkás, gyönyörű hangulata. Az enyémnek viszont mintha semmilyen hangulata nem lenne. Persze, mondom, amikor összeterelődnek a szereplők, már megvillan a köztük lévő dinamika, meg későbbről van sok beszélgetésrészletem, ott is érzem, hogy ez működhet. De a hangulat... attól félek, hogyha az elején nem építem fel, utána már fújhatom. Hát ezért félek folytatni, mert hangulat nélkül nem az igazi. És... és... kifogásokat keresek a nem-írásra, azt hiszem, de akkor is így érzem. A hangulat fontos. Pont. Meg kell találnom. Lehet, hogy újra és újra neki kell ülnöm, de előbb-utóbb megtalálom. Vagy erőt veszek magamon, továbbírok, és majd visszatérek a kezdetekhez, remélve, hogy menet közben kialakult valami, amit átültethetek az első oldalra is. Vagy üres dokumentum, és újra nekiülök. Majd legközelebb közvetítek, hogy alakult.