Könyvolvasás: Laurie Halse Anderson - Jégviráglányok

Azt hiszen, Laurie Halse Anderson személyében új kedvenc írót avattam. 

A nyáron volt szerencsém mindkét magyarul megjelent regényét olvasni, és mindkettő meg is érdemli, hogy bejegyzés szülessen róla. Elsőként lássuk a Jégviráglányokat, jövő héten pedig érkezik valamilyen formában a Hadd mondjam el... is - talán összekötöm a filmkritikával, még meglátjuk. Egyelőre viszont:

Jégviráglányok

– Halott lány közeledik – mondják a fiúk a folyosón.
– Áruld el a titkodat! – suttogják a lányok egyik vécéből a másikba.
Én vagyok az a lány.
A combjaim közötti hézag, a hézagon átsütő fény vagyok.
Porcelán keretre drótozott csontváz vagyok, az, amit ők akarnak.
Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül.
Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba.

Nem ez az első regény, amit az anorexiáról olvasok, és valószínűleg nem is az utolsó, noha anno A csodálatos tenger és most a Jégviráglányok után is úgy kellett összekaparnom magamat érzelmi romjaimból.

Látszott egyébként, hogy az írónő utánajárt a témának, mert rettentő logikusan és életszerűen építette fel a történetét, és építette le Liát a betegségének megfelelően. És igazából az egész nagyon autentikus volt.  Nem is feltétlenül éreztem úgy, mintha egy regényt olvastam volna. Illetve, persze össze lett ez rakva, A-ból B-be jutottunk, tetőponttal meg megtanult leckékkel, mégis inkább mintha egy napló kiszakított oldalait olvastam volna. Természetesnek hatott minden ebben a könyvben, nem voltak fordulatok "fordulat" címkével, fejezetvégek "függő vég" címkével, csak egy lassan végigfolyó, szomorú, küzdelmes mese. És én egy percig sem unatkoztam.

A Jégviráglányok nem az a fajta könyv, ami után leülsz a gép elé, hogy "na, akkor elemezzük a karakterépítést, milyen volt a történetvezetés...?", az a fajta regény, amit ha becsuksz, még percekig magad elé meredsz és jesszusomolsz. 

Mert igazából sok dolgot lehetne ebben a regényben dicsérni, de a legfőbb számomra mégis Laurie Halse Anderson stílusa volt. Ez már az első bekezdésekben eladta regényt, és a végéig nem kellett csalódnom. Elvont volt? Persze. De illett Liához és a Jégviráglányokhoz ez a fajta elvontság. Főleg hogy emellett tényleg gyönyörű szépen lett megírva. Különleges regény a Jégviráglányok, olyan, amit mással nem lehet összekeverni, annyira egyedi, és amire még sokáig emlékszik az ember.

Álljon itt néhány idézet, ízelítőül a könyv nyelvezetébe/hangulatába:

"Fogtuk egymás kezét, míg mentünk az erdő mézeskalács ösvényén, ujjainkból vér csöpögött. Boszorkányokkal táncoltunk, szörnyekkel csókolóztunk. Jégviráglányokká változtattuk magunkat, és amikor megpróbált elmenni, visszahúztam a hóba, mert féltem egyedül."

"Lány elfelejt enni, megbukik serdülőkorból, anya mossa kezeit kefével és műtéti szappannal három teljes percig, aztán kesztyűt húz rá, mielőtt átadná lányt szakembereknek, és közölné velük, hogy kísérletezzenek kedvükre."

"– Később beszélgetünk – hazudja.
Sose beszélgetünk. Csak tettetjük, hogy fontolgatjuk a beszélgetést, és időnként megemlítjük, hogy valamikor csakugyan le kellene ülnünk beszélgetni. Sose következik be."

Összességében csodálatos ez a regény és nálam kedvenc, de szomorú is, és furcsa, így ajánlom, hogy mielőtt belekezdesz, random helyeken lapozgass bele, hogy tényleg a te kedvenced is lehet-e!

Az értékelésem pontjainak nagy részét kihagynám, mert nem, nincs kedvenc szereplőm, nincs kedvenc vagy legrosszabb jelenet, csak ez a végtelen idő Lia fejében...
Ami maradt:

Kedvenc idézet:

"– Egyfolytában azon gondolkozom, hogy ha kicipzározhatnám a bőrömet, és kiléphetnék ebből a testből, akkor láthatnám, ki vagyok valójában.
Lassan bólogat.
– Mit gondolsz, milyen lennél?
– Mindenekelőtt kisebb." 

Ihletés szempontjából: Így írni. Mármint nem pont így, mert a lényeg az lenne, hogy egyedi módon írni. (Azt hiszem, ez az a lecke, amit életem végéig hiába tanulhatok.)

RAVASZ értékelés: Kiváló.