Szeretek változatosan olvasni, és nem mindig a YA-regényekhez ragaszkodni, csak azért mert abban a zsánerben érzem magamat igazán otthon. Jólesett most kicsit kiszakadni a könnyed fikcióból, és belecsöppenni valami nagyon is valóságosba. Még akkor is, ha a "jólesett" kifejezés kicsit morbidnak hangzik egy ilyen nehéz - mármint érzelmi értelemben véve, de erről majd később - regény esetében.
De lássuk, miisazaGertrudaesküje!
Ebben a könyvben a híres Exodus hajó egyetlen katolikus utasának történetével ismerkedhet meg az olvasó. Gertruda Babilinska többször is saját élete kockáztatásával mentette ki egy lengyel zsidó házaspár egyetlen gyermekét előbb a német, majd a lengyel és a litván fasiszták karmaiból.
(...)
A Gertruda esküje szemléletében is különleges írás, amennyiben a rémkorszak legismertebb vallomáskönyvétől (Anna Frank naplója) eltérően nem a nácizmus üldözötteinek szenvedésére, hanem a zsidó nép megmenekülésére irányítja a figyelmet, bemutatván, hogyan juttatott a sors főszerepet a ma is Amerikában élő Michael Stolowitzky túlélésében egy katolikus nevelőnőnek és egy Karl Rink nevű SS-tisztnek.
Kezdeném azzal, amivel magát a bejegyzést is kezdtem, hogy elég régen olvastam utoljára klasszikus szépirodalmi könyvet. Mert oké, Palahniukot egy csomót olvastam mostanában, de azért, na, rá akármilyen értelemben azt mondani, hogy klasszikus... Éppen ezért kellett jó néhány oldal, mire beleszoktam a Gertruda esküje stílusába, amire talán nem is a stílus a megfelelő kifejezés, sokkal inkább az elbeszélésmód. Olyan érzés volt ezt a regényt olvasni, mint egy múzeumtúrát végigjárni, vagy mint belelátni egy törikönyv lapjai közé.
Szerettem (szeretem) a történelmet, mert minden tény meg adat mögött ott rejtőzött egy egész történet, és bár nem mindig lehetett megtudni a részleteket (vagy én voltam lusta utánanézni), imádtam elgondolkozni a "hogyan"-okon és "miért"-eken. Például Xerxészéknek honnan jött, hogy megkorbácsolják a tengert, vagy VIII. Henrik tényleg csúnyának találta Klevei Annát vagy csak megsértődött...? Ugyan meg kellett szoknom azt, hogy ahelyett hogy leírnának nekem egy történetet, sokkal inkább elmesélik, de amint megszoktam, már nem tudtam abbahagyni az olvasást.
A történet azzal ellentétben, amit a fülszöveg alapján vártam, nemcsak Gertrudáról és Michaelről szólt, nemcsak az ő szemszögükön keresztül ismerhettem meg a zsidóüldözés borzalmait, hanem ott volt például az SS-tiszt, Karl Rink (oké, őt említi a fülszöveg), vagy a zsidó orvos, Berman, a protestáns lelkész, a kapzsi sofőr, a tapasztalatlan hajóskapitány... Rengeteg izgalmas karakter megvillantva.
Rink a szememben szinte Gertrudáékkal azonos súlyú főszereplőjévé vált ennek a történetnek, bár az is lehet, hogy csak azért érzem így, mert nekem az ő szála volt a kedvencem. De most komolyan, ahogy a naiv férfinek - aki ragaszkodik ahhoz, hogy zsidók hibáztatása a párt nagyszerűségének csak egy mellékvágánya, és majd gyorsan lecseng - rá kell jönnie, hogy a naivsága lett a veszte, végig kell néznie, hogy elveszíti a családját, közben pedig küzd azért, hogy legalább saját magát ne veszítse el... Annyira életszagú volt az ő története! És tudom, hogy az egész regény, mindenkinek a sorsa, megtörtént események szerint alakult, mégis Rink tudott a leginkább megfogni.
De ott volt a lány a németországi táborban, aki ha szerepelt egy fejezetet, mégis az a fejezet volt az egyetlen, ahol sírtam. (Igen, nem gyakran sírok könyveken. A Pál utcai fiúkban is csak a vörös ingesek bűntudatos látogatása tudott megríkatni.)
És persze Gertrudáék... Még észben tartani is nehéz, hogy honnan hová kerültek, melyik zsákutcából melyik másikba futottak, nemhogy átélni mindezt! Gertrudát szerettem, mert végig okos tudott maradni, erős, ha kellett, kihasználva női mivoltát, ha az. És Michael... nyilván az előszó elspoilerezte, hogy nem lesz vele semmi gond, mégis nem tudtam elnyomni magamban a félszt, hogy egyszer csak összetöri őt a sok szenvedés...
A többféle szemszögben az is érdekes volt, hogy vajon az egyes szereplők küzdelmes útja mikor keresztezi egymást. A végére pedig nagyon szépen összefonódtak az egyes sorsok.
... És ahh, azt hiszem, ezzel a végére is értem az értelmes fejtegetéseknek, mert nehéz erről a regényről írni, mert a gondolatok helyett sokkal inkább érzések kavarognak bennem, meg hangulatok, ahogy ülök a rám sötétedő szobában, és a hátralévő oldalak csak úgy tűnnek el. Különleges élményt adott a Gertruda esküje, affélét tényleg, amikor a nagyszülők meg dédszülők mesélnek a fiatalkorukról, a lecsorduló könnyek között meghúzódó mosolyét, az egyszerű emberek nem egyszerű életébe történő, nagyon-nagyon személyes bepillantásokét.
A Gertruda esküje végig tényszerű maradt, de soha sem száraz, végig tragikus, de soha sem remény nélküli, és valóban végig-végig annyira igazi. Igazi. Azt hiszem, megtaláltam a jó kifejezést így a kritika végére.
Összességében mindenkinek ajánlom elolvasásra a könyvet, aki kicsit is szeretne visszaszakadni a fikcióból a valóságba, aki szereti a több szemszöges történeteket, vagy akit érdekel a második világháború nem számokban mérhető oldala!
Kedvenc rész: A Lány fejezete. Vagy Rink kovnói részei.
Legrosszabb rész: Az elején kicsit hosszadalmas volt, míg eljutottunk Gertrudáig és Michaelig a nagyszülőktől.
Kedvenc szereplő: Karl Rink.
Kedvenc idézet:
"Rink kezet rázott vele, Segelsonnak izgatottan kalapált a szíve. Furcsállotta, hogy egy náci tiszt kezet ráz egy zsidóval, de Karl Rink már sok szokatlan dolgot csinált.
– Örülök, hogy találkoztam önnel – mondta Segelson.
– Én is – felelte Rink. Beburkolózott kabátjába, kiment a műhelyből, és Segelson soha többé nem látta."
Ihletés szempontjából: Minden sallang nélkül is lehet egy könyv jó. Hosszú bekezdések nélkül is át lehet adni érzelmeket. Hosszú leírások nélkül is lehet alkotni emlékezetes, több dimenziós karaktereket.
RAVASZ értékelés: Kiváló alá, mert tudom, szörnyű, de nekem még mindig a fikció és a YA a szívem csücske, akármennyire is élveztem ezt a regényt.
Az Atlantic Press Kiadónak köszönöm a könyvet meg a lehetőséget!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése