Könyvolvasás: Cassandra Clare és A Végzet Ereklyéi sorozat

A POSZT ELSŐ FELE HETEKKEL EZELŐTT SZÜLETETT. AZÓTA KICSIT LELŐTTEM A ZSONGÁSOMAT, ÉS A KRITIKA(?) VÉGÉRE MÁR EGÉSZEN ÉRTELMESEN TUDTAM ÍRNI.

A napokban teljesen rápörögtem A Végzet Ereklyéi sorozatra (Csontváros és a folytatásai..., ami a továbbiakban az angol címre utalva, TMI), bepörögtem a szereplőktől, és minden tekintetben pörgök. Van az az érzés, gondolom, nem csak velem, amikor olvasol egy könyvet, látsz egy sorozatot vagy filmet, és mintha valami szikrázó, pattogó, ugyanakkor békés ködbe kerülnél, ahol csak te létezel meg a rajongásod tárgya. És ebből a ködből nézel a külvilágra, és nem érted, hogy nem robban szét körülötted, hogy miért nem olvassa/nézi mindenki azt, amit te, és vissza kell fognod magad, hogy ne mindig erről beszélj. Ezt hívom én zsongásnak. Nálam ez az állapot olyan egy-két hétig szokott tartani, utána túllendülök az imádaton, tudok megint értelmesen kommunikálni, és a normális rajongási szintre redukálódik a fangirlködésem. 

Régen zsongtam utoljára, igazából nem is emlékszem, mi miatt, most azonban megint érzem, méghozzá a TMI miatt.

Szinte napok alatt olvastam végig a teljes sorozatot (kivéve a még meg nem jelent utolsót, ugye, ekkora ász azért nem vagyok), olyan gyorsan, hogy a Hamuvárostól kezdve összefolyt minden a fejemben. (Szóval ezért is kezdtem azóta újra.) Intenzív élmény ilyen rövid idő alatt végigélni öt teljes könyvet. A napjaid szinte minden órájában (közben zéhára tanultam, úgyhogy azért nem minden, meg alszok, meg tudjátok... ilyenek) ugyanabba a világba merülni, és száztíz fokon égni, ahogy izgulsz a kedvenc szereplőidért. Nem véletlen, hogy nem bírtam magammal, és azóta fanfictionök gyártásába is kezdtem a fandomban. Meg kiolvastam a Pokoli szerkezetek 1-2-t (de erről talán majd egy másik posztban), a Bane Krónikákat veszem sorra, plusz újranéztem a filmet. Bár a harcolós részt átneteztem, de na.

Mivel azonban ahogy azt a bejegyzés elején említettem (öhm... CapsLockkal kihirdettem), mindezen intenzív élmény már kicsit a múlté. Nem teljesen, mert, amint erre szintén utaltam, épp újraolvasom a sorozatot (a Hamuvárosnál járok és a két kedvenc fejezetem között),és a Bane Krónikákkal sem végeztem még (nagyon nem). De azért most már higgadtabban tudok visszanézni arra, mi is fogott meg annyira a TMI-ben, és mitől pörögtem úgy. Pontokba szedem, mert az úgy átlátható.

OKOK, AMIÉRT A TMI-ÉRT ZSONGANI LEHET:

1. A karakterek. Jaj, ez így hosszú lesz... A lényeg, hogy nem egydimenziósak, hanem igazi, élő figurák, és már attól izgatott leszel, ha semmit sem csinálnak, csak találkoznak és beszélnek egymással.
   
   Szerettem Jace humorát, de ami igazán megfogott benne, az a Valentine-nal való kapcsolata. Az egyik kedvenc fejezetem az a Hamuvárosból (most kiderül, hol tartok az újraolvasásban xD), amikor a hajón beszélgetnek. Annyira komplex az egész, és nem klisé, és... *.* Na, ez az, amit a filmben teljességgel a földbe döngöltek.
   
   Clary. Ő áll a legközelebb az olvasóhoz, hiszen nagyrészt az ő szemén keresztül ismerjük meg a világot, látjuk az eseményeket. Éppen ezért talán ő a legkevésbé összetett személyiség, de a művészetes hasonlatai mindig nagyon találóak. És bár akadtak hülye dolgai (mert richtig azt csinálja, amiről mondják neki, hogy ne), de különösebben nem is idegesített.
   
   Simon... Szegényem, ez az egész vámpírság, de én akkor is imádom a hülye pólóival együtt. És Sizzy! :)
   
   Magnus igazán a Pokoli szerkezetekben lopta be magát a szívembe, és a Bane Krónikákban. Persze, nagyon szerettem a TMI-ben is (Malec tudjátok), de igazán a múltja tette őt annyira komplexé.
   
   Izzy. Ő főleg az Elveszett Lelkek Városában kiderültek hatására (ugye Robert...) vált az egyik kedvencemmé. És igen, még mindig Sizzy!
   
   Alec. Őt hagytam a főszereplők közül a végére, mert igenis öt rész kellett ahhoz és nem kevés töprengés, hogy rájöjjek, ő a kedvenc szereplőm. Azt hiszem, túl sokáig áradoznék Alecről, ha egyszer belekezdek, úgyhogy hagyjuk. Egyszerűen csak szeretem, ahogy védi Izzyt, hogy azért szerette Jace-t, mert lehetetlen, hogy szeret a felnőtt lenni a csapatban, hogy ő a megfontolt, hogy kétségbeesetten akarja megismerni Magnust, hogy féltékeny Willre (lol), hogy megérdemli a szakítást, hogy... Na, én megmondtam, túl sokat áradozok.
   
   A többi szereplő is nagyon a helyén van. Talán egyedül Jocelynt nem csípem (és nem azért, mert ő meg nem csípi Jace-t, azt még meg is értem), illetve Hodge is furcsa nekem. Mint áruló, mint Simon bizalmasa a börtönben, működött, vagy hogy mielőtt lelépett a Csontvárosban, még megmentette Alecet... Csak valahogy ő nekem sose állt össze.
2. Ahogy egyre biztosabban mozgunk a TMI világában, úgy válnak egyre gördülékenyebbé a kötetek. Nekem például a Hamuváros sokkal jobban tetszik, mint a Csontváros.
3. Ha a pörgést szereted, akkor ott az első három rész. Ha nem bánod, ha a szereplők csak keringenek össze-vissza és beszélnek és jellemfejlődnek, akkor negyedik rész. Ha a romantika a te asztalod, ötödik rész. És reméljük, mindezt a hatodik kötetben egyben megkapjuk.
4. Rengeteg apró háttérinfó a szereplőkről, a világról, utalások a Pokoli Szerkezetekre. Ezek mind nagyon átgondolttá teszik a sorozatot.
5. Ahogy haladunk előre, egyre ritkulnak a HP-áthallások. A későbbi részekben már eszembe sem jutott a Harry Potter.
6. A gonoszok sem fekete-fehérek. Én a Jace-szál miatt, de Luke miatt is nagyon érdekesnek találtam Valentine-t. És Sebastian... Amikor az ötödik részben elbizonytalanodsz Claryvel együtt, hogy nagy baj lenne-e, ha mégse utálnád annyira... Aztán mégis olyan jólesik a végén megint utálni.
7. Az írásmód nem nagy kívánnivalót maga után. A párbeszédek pedig néha elképesztően hatásosak. New York és benne Brooklyn leírása pedig mindig annyira élettel teli, hogy szinte úgy érzem, ismerem a várost.

AMIT A TMI-BŐL TANULTAM:

Van ember, aki utálja a kacsákat.
Dolgozz ki minél részletesebb karaktereket és játssz velük!
Poénkodj, mert poénforrás mindig van!
Poénkodj akkor is, ha igazából semmit sem találsz viccesnek, érződjön a karakteren is, hogy szerinte is ez az egész tragikus, és élvezd, hogy az olvasóid sírnak!
Rejts el temérdek utalást, amit az olvasók a folytatásokkal vagy más könyveiddel a hátad mögött szúrhatnak csak ki!
Sírj, amiért nem neked jutott eszedbe ez az egész parabatai-dolog, ami úgy, ahogy van, zseniális. Mert Jem-Will... Alec-Jace!

KEDVENCEK:

Kedvenc kötet: Jó... hát már itt megakadtam. Nem a Csontváros. A Hamuvárosban még ott van a "Jace és Clary testvérek"-szál. Az Üvegvárosban Sebastian hajáról miért jön le a fekete festék, mivel festi ez?! És miért egyedül Max hal meg, aki kicsi és cuki, de senkit nem érdekel igazán? A Bukott Angyalok Városában miért nincs meglepő fordulat, és miért ennyire kiszámítható gonosz Lilith? Az Elveszett Lelkek Városában nekem túl sok volt a Jace-Clary romantikázás. (Hupsz, itt volt a kritikai része a posztnak, mi?)
Oké, talán egyelőre legyen a Bukott Angyalok Városa, mert abban van a Simon-Jace-Jordan hármas.
Vagy a Hamuváros, a Jace-Valentine rész miatt, meg a Rettenthetetlen című fejezet miatt.
Vagy... feladom, passz.

Kedvenc jelenet: Amikor Alec megfenyegeti Claryt (Csontváros), Jace és Valentine hajós beszélgetése (Hamuváros), az Üvegváros epilógusa, Simon és Jace bevásárlós jelenete (Bukott Angyalok Városa), Magnus és Alec szakítása (Elveszett Lelkek Városa) - tudom, tudom, de mennyire brutál erős jelenet volt már!

Kedvenc szereplő: Ezt már tisztáztam. Alec.

Kedvenc idézet: 

"Megint megszólalt az ajtócsengő. A két fiú összenézett, aztán együtt rohantak kinyitni. Jordan ért oda először. Megragadta az előszobában álló fogat, letépte róla a kabátokat, aztán a fogast dárdaként tartva maga fölé, felrántotta az ajtót.
Jace állt odakint a folyosón. Pislantott egyet. – Az egy fogas?
Jordan lecsapta a fogast a földre, és felsóhajtott. – Ha vámpír lennél, sokkal jobban jött volna.
– Igen – bólintott Jace. – Vagy ha egyszerűen valaki, akinek sok kabátja van." (Bukott Angyalok Városa)

 "Alec Jace felé bökött a mutatóujjával. – Ha szinte kihaltak – mondta dühtől remegő hangon –, akkor NEM HALTAK KI ELÉGGÉ.
– Értem – bólintott Jace. – Szólok, hogy cseréljék ki a bejegyzést a démonológiai tankönyvben „szinte kihaltról" arra, hogy „Alec szerint nem haltak ki eléggé.Ő úgy szereti, ha a szörnyek nagyon, nagyon kihalnak." Akkor elégedett leszel?" (Hamuváros)

"– Jace-hez jöttünk – felelte Clary. – Jól van?
– Nem tudom – mondta Magnus. – Máskor is szokott mozdulatlanul feküdni a padlón?" (Hamuváros)

"– Két éjszakával ezelőtt volt egy álmom. Egy véráztatta várost láttam csontból készült tornyokkal, az utcákon pedig úgy ömlött a vér, mint a víz.
Simon összehúzott szemmel nézett Jace-re. – Máskor is szokott az ablaknál állva a vérről motyogni?
– Nem – felelte Jace. – Általában a kanapén ülve csinálja." (Hamuváros)

"– Honnan jött ez most, Alexander? Nem hazudok neked. Ha szeretnél tudni rólam valamit, csak kérdezz!
– Marhaság – jelentette ki nyersen Alec, miközben az ingét gombolta. – Kedves vagy, vicces meg minden, de őszinte az nagyon nem, cukorborsó." (Elveszett Lelkek Városa)

"Mert mi értelme lett volna sírni, ha úgysincs, aki megvigasztalja?" (Üvegváros)

A RAVASZ-értékelést ezúttal hagyjuk. Ha zsongok, úgyse leszek objektív.