Random írás: Újabb pennás írás

Egyszer már írtam róla, hogy részt vettem a Pennát a kézbe! nevű oldal (http://irokhaakarok.blogspot.hu) egyik feladatán. Ismét így tettem. A feladat címe ezúttal Álmodd meg a jövőt! volt, ennek megfelelően pedig a jövőről kellett írni, arról, mi hogyan képzeljük, hogyan alakul az emberiség sorsa. A pontos kiírást amúgy itt találjátok. Az én megoldásom a tovább mögött olvasható.

FIGYELMEZTETÉS: angst, jelen idő (mert az angstolás valahogy jobban megy abban, talán kevésbé végleges, talán még fájdalmasabb), magyar helyszín, E/1.

Én szóltam.

Halálszabályozás

Az egyetem olyan, mint bármelyik másik napon. A kapunál ellenőrzik a profilomat, tényleg ide járok-e. Bejelentkezem az órákra, és miközben várok rájuk, megnézem változtak-e az eredményeim. És igen, teljes negyed századot csökkent a hasznossági mutatóm a tegnapi elrontott analízis zárt helyi miatt.

Csodás.

Épp a tömött folyosón ácsorgok, és az ösztöneinkre hagyatkozva kerülgetjük egymást a többi hálózati gépet hurcolászó diákkal, amikor megszólal a telefonom. Idegen hang, rögtön vagy tízen kapják rám a tekintetüket. Mert telefon… manapság nagyon ritkán használunk telefont.

Még többen bámulnak rám, így gyorsan felpattintom a mobilt. Abbamarad a figyelmet rám vonzó csörgés.

− Orsós Veronika?

− Igen, én vagyok. – Amilyen erősen csak tudom, a fülemhez szorítom a telefont, hogy minden szót értsek. A másik kezemmel továbbra is a hálózati gépet – nyom vagy negyven dekát – egyensúlyozom.

− Remek.

Színtelen megjegyzés, nem olyan, mintha tényleg „remeknek” találna az illető bármit is. Próbálok rájönni, kivel beszélek, de rákérdezni nem merek. Valamiért úgy érzem, nem is a személy a lényeges, hanem az, amit mondani akar.

− A Nemzeti Népességszabályozó Szervezet nevében hívom Önt. A Szervezet megbízottjaként kérem, hogy szeptember tizennyolcadikán jelenjen meg intézetünk Végrehajtó Bizottsága előtt. Az elrendelő határozatot, az indoklással egyetemben a profiljában megadott e-mailfiókra postázzuk. Ebben minden részletet megtalál. A határozatot kézbesítettnek az e-mail megnyitásával tekintjük. Ez a beszélgetés csupán tájékoztató jellegű, hivatalos idézésnek nem minősül.

Persze, hogy nem. A telefon csak afféle másodlagos kommunikációs eszköz. Annak látszata, hogy nem csak a hálózati képernyőkön létezünk. Mindenesetre a nő úgy hangzik, mintha ezt a szöveget egy képernyőről olvasná, a hangja monoton. Semmilyen érzelem nem maradt benne, olyan sokszor mondhatta már el ugyanezt.

− Ha kérdése támadna a végrehajtással kapcsolatban, kérem, forduljon bizalommal Szervezetünkhöz! Az ön érdeke a mi érdekünk.

Azzal lerakja a telefont. Bizonyára még tucatnyi ugyanilyen hívást kell ma elintéznie. És én csak egy porszem vagyok a napi rutinjában. Egy porszem, amiről kiderült, hogy haszontalan. És mint haszontalan meg kell tőle szabadulni.

Szeptember tizennyolcadikán, csütörtökön, hét nap múlva tehát meghalok.

Az előadóban ülök, körülöttem mindenki a hálózaton lóg, profilokat böngész. Az asztalom lapjára hajtom a fejemet, legszívesebben beleolvadnék, mert arra gondolok, hogy ezek az ismeretlen emberek akár mindent tudhatnak rólam. Elég az arcképem, és rám kereshetnek. Minden adatom nyilvános, tudnak a vércsoportomtól kezdve a volt barátom nevéig mindent. Milyen iskolákat végeztem, milyen közmunkákat csináltam végig, hányas szintre értékelték a művészeti képességeimet. Mindent. És ez életem húsz éve során először megijeszt.

Minden információ ott van, a hasznossági rátám pedig egy kis számolással megtippelhető. Egészen eddig próbáltam nem aggódni a ráta miatt. Egyetemre járok, és bár a művészetekben gáz vagyok, azt hittem, az eszem elég lesz ahhoz, hogy hasznosnak bizonyuljak a társadalom számára. Azt hittem… A hit nem tényszerű. Felesleges, mert nem is lehet azzá tenni. Ezt hirdeti minden vallástörténeti könyvünk is. Szerettem a vallástörténetet, a legrövidebb anyag volt, amit valaha meg kellett tanulnom. Tényleg csak történelem volt az egész. Bezzeg a fizika… Apa szerint az ő idejükben, amikor igazi könyvekből tanultak, az én fizika jegyzeteim több kilót nyomtak volna. Örülök, hogy a hálózaton bármilyen nagy mennyiségű adat elérhető. És annak is, hogy a hálózat bárhol elérhető.

Azon kapom magam, hogy a homlokomat ráncolom. Gyorsan abbahagyom, de tényleg szöget üt a fejembe, hogy egyszerre utálom és értékelem a hálózatot. Abban azonban biztos vagyok, hogy elképzelni sem tudom, milyen lehet az élet nélküle. Erőlködésemet, hogy valahogy mégiscsak elképzeljem, Marosi professzor érkezte szakítja félbe. És mire felszenvedem magam az asztalról és megnyitok egy új dokumentumot a fenntarthatóságtan jegyzetemnek, már bele is kezd a mondókájába.

Miközben hallgatom, ahogy felfrissíti, múlt órán miről is beszéltünk – mármint ő, én tutira meg sem szólaltam egész idő alatt, nem véletlen, hogy a kommunikációs rátám is a béka segge alatt −, csak két dologra tudok gondolni. Egyrészt, hogy az ő hangja is olyan monoton, mint a szervezetes nőé, hányadszorra adhatja le ugyanazt az anyagot? Másrészt, hogy kész rémálom lenne, ha nekem kéne felnőttként egyetemi tanárként dolgoznom. Mázli, hogy miután kinyír a kormány, aligha tudnának egy előadói melót is rám sózni.

Én valami nyugalmas, irodai munkát szerettem volna. (Kicsit azért fájdalmas ez a múlt idő…) Könyvelő lehettem volna. Talán egy egészen jó. Ez már sosem derül ki.

− Mint azt az előzetes tanulmányaikból már bizonyára tudják – beszél közben a professzor, én pedig kényszerítem magam, hogy figyeljek, és jegyzeteljek, és ne törődjek azzal, hogy „végtére is, most már minek?” −, világunk túlnépesedését korunk legégetőbb problémájaként tartjuk számon. Azt azonban kevesen tudják, hogy a népességszabályozás, vagy ahogy egyes körökben nevezni szokás, halálszabályozás, nem csupán ezt az egyetlen problémát oldotta meg. Elődeink a demográfia irányítását a születés szabályozásában látták, és sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felismerjék, nem azt kell megmondanunk, hogy ki születhet meg, hanem hogy ki maradhat életben. Az életet ki kell érdemelni.

Arra számítok, hogy ezen a ponton szenvedélyessé válik a hangja, mint a többi tanáromnak, akik valaha erről szónokoltak, de Marosi pont olyan, mint eddig. Érzelemmentes. Ez megmagyarázza azt is, hogyan jutott ilyen magasra, elvégre ő az egyetem rektora is. (Rektor végképp nem lettem volna.)

− Ha az arra érdemeseké a világ, ők tudni fogják, hogy vigyázzanak rá, hogyan őrizzék meg a jövő számára. Nincsen többé bűnözés, környezetszennyezés… Csak azok maradhatnak, akik a társadalmunknak nem kárt okoznak, hanem hasznot hajtanak. Az arra érdemesek. Remélem, önök közül minél többen, minél tovább.

Persze, reméli… Tippem szerint egyáltalán nem is érdekli. Eszembe jut valami, és hihetetlen, hogy csak most. Előkeresem Marosi profilját a hálózatból.

Testi felépítés, IQ-szint, művészetek, erőnlét, munkák, tanulmányok, jótékonyság, szaporodási produktivitás… Van egy lánya, elképzelni sem tudom apaként őt, de végül is nem ez a lényeg, ez csak egy újabb százalék hozzáadva a hasznossági rátájához. Pedig… talán jobb ember, mint én? Összezavar ez a gondolat… Jobb…? Logikailag nem értelmezhető a „jó” másként, mint ezekkel a mutatókkal, és az enyémek nyilvánvalóan alacsonyabbak.

Nem vagyok elég hasznos a társadalomnak.

Nem érdemlem meg a világot.

Ennyi az egész.

Köszönjük a közreműködést. Csütörtökön véged.