A Prodigy (aminek a címet nagyjából ötödszörre sikerült nem elgépelnem) a Legend - Legenda második kötete, amely a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelent meg. És igen, egy újabb folytatás. Mostanában csak sorozatokat olvasok, és akkor nem írtam kritikát például A lázadóról (A beavatott folytatása) sem. No mindegy, egy újabb folytatás, szóval ismét csak nem garantálom, hogy a kritika érthető lesz azok számára, akiknek az első rész kimaradt. De igyekszem.
A tovább mögött. És rövid leszek.
Megpróbálom.
Tényleg.
A Legenda egy újabb disztópikus sorozat, amely alapvetően két fiatal küzdelmét követi végig, ők Day és June. A tartalom:
A hajdani Los Angeles partvidékét elöntötte a tenger. Észak-Amerika két nemzetre szakadt; a Köztársaság hadban áll a Kolóniákkal. A jómódú környéken, az elithez tartozó családba született, tizenöt éves June kivételes tehetség. kötelességtudó, szenvedélyes, a haza iránt elkötelezett, nyitva áll előtte az út a Köztársaság legmagasabb katonai köreibe.
A Lake Szektorban, a nyomornegyedben született, tizenöt éves Day a Köztársaság legkeresettebb bűnözője. De a szándékai korántsem olyan elítélendők, mint azt gondolnánk. Ők ketten két külön világban élnek, és talán sosem keresztezné egymást az útjuk, ám egy nap June bátyja gyilkosság áldozatává válik. Az első számú gyanúsított Day lesz. Ezzel kezdetét veszi a mindent eldöntő macska-egér játék, melyben Day kétségbeesett versenyt fut a családja életéért, miközben June elszántan igyekszik megbosszulni bátyja halálát. De az események megdöbbentő fordulatot vesznek. Rájönnek, kettejükben van valami közös, és azt is megtudják, milyen messzire hajlandó elmenni a hatalom, hogy megőrizze titkait. (Hivatalos ismertető)
Amit az első kötetről gondoltam, az nagyjából igaz a másodikra is, így lássuk inkább azt. (Igen, ez a módja annak, hogy ezúttal rövid legyek.)
A leírásomhoz a borítón lévő tartalmat vettem alapul, mert valóban ez a kiinduló helyzet, de hogy erről szólna a könyv? Nem... na jó, egy kicsit talán. Fontos ez is persze, a választás a Patrióták és a Köztársaság között. Plusz, ott vannak ugye az ellenséges Kolóniák. De igazából a lényeg nem ezeken a történéseken van, nem azon, hogy az új első polgár, Anden milyen ember, hanem hogy June és Day miben hisznek. Az egész regényt, a konfliktusaikat az hatja át, honnan jöttek, milyen értékek és hazugságok között nevelkedtek. Minden döntésük innen ered, a könyv is erről szól. És ezt a feladatát teljesíti is. Még közelebb kerülünk a főhősökhöz, még inkább megismerjük őket. Mert a jellemábrázolás tényleg remek ebben a sorozatban. Például a történet ugye két szemszögből íródik, és annyira jól elkülönül a kettő, ahogy például June minden apróságot észrevesz, imádtam!
A szerelmi akárhányszög is hihető, mert a karakterek is azok. Mondjuk, ilyet még nem tapasztaltam, nemcsak a szereplőket, hanem engem is sikerült elbizonytalanítani. :) Volt nem is kevés olyan pillanat, amikor már nem is a Day-June-ért szurkoltam, hanem a Tess-Dayért. És még most sem vagyok benne biztos, hányadán is állok.
Szóval jellemek, karakterábrázolás, romantikus szál pipa. De hiszitek vagy sem az eddigi kritikáimból kiindulva, még nekem sem elég ennyi egy jó könyvhöz. Főleg akkor nem, ha nem zsongok. (A Végzet Ereklyéi bejegyzés is másként festene most... talán A Pokoli Szerkezetek kapcsán majd visszatérek erre. Off vége.) Mert a világábrázolás például nem működik. Az ötlet jó, szép lassan össze is áll talán. De hogy teljesen random módon kezdenek a szereplők a történelemről mesélni, az biztos. Tipikusan az a fajta világépítés ez, amikor te, olvasó érzed magad kínosan, mert olyan, mintha az adott szereplő feléd fordulna, neked szólna ki a könyvből. Plusz nem is igazán érthető, hogy bizonyos dolgokat a szereplők miért nem tudnak. Azon kívül, hogy azért nem, hogy elmondhassák nekik és neked őket.
A regény rettentő rövid. Nem lenne ez baj, ha nem akarna annyi mindent. Mert rengeteg helyen járnak a szereplők, sok mindent átélnek, átértékelnek, de ahelyett hogy a sok esemény miatt akciódús lenne a történet, inkább csak elsietettnek tűnik. Amit a tartalomban leírtam, az napok eseménye, amik szörnyen gyorsan el is telnek. És minden úgy történik, mintha egy rövidített kiadás lenne az egész. A szükséges dolgok benne vannak, de azon kívül, az átvezetések hiányoznak.
A stílus. Olyan, amit szokni kell. Ha elkezdem olvasni, arra gondolok, "ehh, lehetne jobb is", de ahogy szép lassan beleszokom a szereplők fejébe, úgy már gördülékeny, és előjön az, amit korábban írtam, hogy mennyire ügyesen bánik a két szemszöggel Marie Lu.
Összességében aki szereti az elcseszett jövőképeket, de nem akar részletes magyarázatokat, akinek fontosak az egyedi karakterek és nem a tökéletességre hajt, és inkább a rövidebb olvasmányokat kedveli, annak nagyon tetszeni fog a Legend és a Prodigy (és nem sikerült elsőre legépelnem így a végére? :D) is.
Kedvenc rész: Day és June veszekedése az alagútban. Talán. És nem azért mert Tess-Day, hanem mert valóban erős jelenet volt. De úgy egyáltalán, az alagútban töltött részek.
Legrosszabb rész: Anden töriórája. Érdekes volt persze, de annyira nekem beszélt, hogy uhh.
Kedvenc szereplő: Day nagyon belezúgós karakter, szóval majdnem ő, de mégis inkább: June. És igen, nem azért drukkolok a kapcsolatuk ellen (meg mellette is, kicsit bonyolult ez), mert ne kedvelném June-t. Zseniális karakter. (Ahogy Day is.)
Kedvenc idézet:
Ihletés szempontjából: Megtanulni, hogyan lehet jól elkülöníthető szemszöget írni, és megtalálni a saját hangjukat.
RAVASZ értékelés: Hogy ez milyen bivaly nehéz! Próbálom a korábbi értékeléseimhez hasonlítani, de miután a Lament Várakozáson felülit kapott, a Csontváros meg Kiválót, nem tudom viszonyítási alapnak tekinteni őket. Mert egy csomó tényező belejátszott náluk, hogy miért annyit kaptak, és itt nincsenek ilyen tényezők és ajj. De nagy levegő! Várakozáson felüli alá, alá, nagyon alá. (Csakis a zseniális karakterek miatt, a TMI-t meg a Lamentet is ez mentette meg részben, nem?)
Öhm... asszem nem voltam túl rövid, mi?
(A képeken sorrendben: Day és June, Day, Tess, June. Minden jog a készítőiket illeti.)
A Prodigy ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész befejeződött. June és Day úton vannak a lázadó Patriótákhoz, akik talán az utolsók, akiktől segítséget remélhetnek a túléléshez és Day öccsének a megmentéséhez. A segítségüknek azonban ára van: hőseink azt a feladatot kapják, hogy öljék meg a Köztársaság új első polgárát. June elcsavarja a fejét, Day pedig lelövi. Ez még papíron sem egyszerű, de a megvalósítás újabb csavart hoz: az új első polgár talán változást hozhat? Talán inkább benne kellene June-éknak bíznia?
A leírásomhoz a borítón lévő tartalmat vettem alapul, mert valóban ez a kiinduló helyzet, de hogy erről szólna a könyv? Nem... na jó, egy kicsit talán. Fontos ez is persze, a választás a Patrióták és a Köztársaság között. Plusz, ott vannak ugye az ellenséges Kolóniák. De igazából a lényeg nem ezeken a történéseken van, nem azon, hogy az új első polgár, Anden milyen ember, hanem hogy June és Day miben hisznek. Az egész regényt, a konfliktusaikat az hatja át, honnan jöttek, milyen értékek és hazugságok között nevelkedtek. Minden döntésük innen ered, a könyv is erről szól. És ezt a feladatát teljesíti is. Még közelebb kerülünk a főhősökhöz, még inkább megismerjük őket. Mert a jellemábrázolás tényleg remek ebben a sorozatban. Például a történet ugye két szemszögből íródik, és annyira jól elkülönül a kettő, ahogy például June minden apróságot észrevesz, imádtam!
Szóval jellemek, karakterábrázolás, romantikus szál pipa. De hiszitek vagy sem az eddigi kritikáimból kiindulva, még nekem sem elég ennyi egy jó könyvhöz. Főleg akkor nem, ha nem zsongok. (A Végzet Ereklyéi bejegyzés is másként festene most... talán A Pokoli Szerkezetek kapcsán majd visszatérek erre. Off vége.) Mert a világábrázolás például nem működik. Az ötlet jó, szép lassan össze is áll talán. De hogy teljesen random módon kezdenek a szereplők a történelemről mesélni, az biztos. Tipikusan az a fajta világépítés ez, amikor te, olvasó érzed magad kínosan, mert olyan, mintha az adott szereplő feléd fordulna, neked szólna ki a könyvből. Plusz nem is igazán érthető, hogy bizonyos dolgokat a szereplők miért nem tudnak. Azon kívül, hogy azért nem, hogy elmondhassák nekik és neked őket.
A regény rettentő rövid. Nem lenne ez baj, ha nem akarna annyi mindent. Mert rengeteg helyen járnak a szereplők, sok mindent átélnek, átértékelnek, de ahelyett hogy a sok esemény miatt akciódús lenne a történet, inkább csak elsietettnek tűnik. Amit a tartalomban leírtam, az napok eseménye, amik szörnyen gyorsan el is telnek. És minden úgy történik, mintha egy rövidített kiadás lenne az egész. A szükséges dolgok benne vannak, de azon kívül, az átvezetések hiányoznak.
A stílus. Olyan, amit szokni kell. Ha elkezdem olvasni, arra gondolok, "ehh, lehetne jobb is", de ahogy szép lassan beleszokom a szereplők fejébe, úgy már gördülékeny, és előjön az, amit korábban írtam, hogy mennyire ügyesen bánik a két szemszöggel Marie Lu.
Összességében aki szereti az elcseszett jövőképeket, de nem akar részletes magyarázatokat, akinek fontosak az egyedi karakterek és nem a tökéletességre hajt, és inkább a rövidebb olvasmányokat kedveli, annak nagyon tetszeni fog a Legend és a Prodigy (és nem sikerült elsőre legépelnem így a végére? :D) is.
Kedvenc rész: Day és June veszekedése az alagútban. Talán. És nem azért mert Tess-Day, hanem mert valóban erős jelenet volt. De úgy egyáltalán, az alagútban töltött részek.
Legrosszabb rész: Anden töriórája. Érdekes volt persze, de annyira nekem beszélt, hogy uhh.
Kedvenc szereplő: Day nagyon belezúgós karakter, szóval majdnem ő, de mégis inkább: June. És igen, nem azért drukkolok a kapcsolatuk ellen (meg mellette is, kicsit bonyolult ez), mert ne kedvelném June-t. Zseniális karakter. (Ahogy Day is.)Kedvenc idézet:
"– Tudod, néha elgondolkozom rajta, hogyan alakultak volna a dolgok, ha én csak… egy nap találkoztam volna veled. Mint ahogy normális emberek szoktak. Ha, mondjuk, összefutok veled az utcán, egy napsütéses délelőtt, és arra gondolok, nahát, milyen csinos vagy, megállítalak, kezet fogunk, és csak annyit mondok, szia, Daniel vagyok."Ez egy baromi szomorú elgondolás.
Ihletés szempontjából: Megtanulni, hogyan lehet jól elkülöníthető szemszöget írni, és megtalálni a saját hangjukat.
RAVASZ értékelés: Hogy ez milyen bivaly nehéz! Próbálom a korábbi értékeléseimhez hasonlítani, de miután a Lament Várakozáson felülit kapott, a Csontváros meg Kiválót, nem tudom viszonyítási alapnak tekinteni őket. Mert egy csomó tényező belejátszott náluk, hogy miért annyit kaptak, és itt nincsenek ilyen tényezők és ajj. De nagy levegő! Várakozáson felüli alá, alá, nagyon alá. (Csakis a zseniális karakterek miatt, a TMI-t meg a Lamentet is ez mentette meg részben, nem?)
Öhm... asszem nem voltam túl rövid, mi?
(A képeken sorrendben: Day és June, Day, Tess, June. Minden jog a készítőiket illeti.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése