Könyvolvasás: Anna Sheehan - Hosszú álom (A long, long sleep)

Mai kritikám témája Anna Sheehan Miért Kellett Az Angol Címet Is Rányomni Hosszú álom című regénye. Aminek a borítója by the way csodaszép, bár a félbevágott lány annyiban zavaró - mivel nem, a belső borítón nem folytatódik az arca -, hogy az egész regény alatt azon gondolkodtam, hogy ebben mi a szimbolika, de valószínűleg semmi, csak kellően sejtelmes. A sejtelmesség egyébként fontos jellemzője a könyvnek, mert bár a főszereplőlány, Rose, a mesélő, csak fokról fokra derül ki, mi is történt vele. 

De lássuk előbb, mi az, amit már eleve tudunk!

Rosalinda Fitzroy (aka Rose) hatvankét évig aludt, majd egy csókra ébredt.
Elzárva az altató-keltette álomban, egy hibernáló kamrában, egy elfeledett pincében, a tizenhat éves Rose átalussza a Sötét Korszakot, amely milliók halálát követelte és alapjaiban változtatta meg az általa ismert világot. Most, hogy a szülei és az első szerelme régen elhunytak, Rose – akit egy rég letűnt csillagközi birodalom örököseként ünnepelnek – egy olyan jövőben ébred, ahol egyesek csodabogárként, mások fenyegetésként tekintenek rá.

Afféle modernizált, scifisített, young adultosított, több szereplővel felturbózott Csipkerózsika-sztoriról van tehát szó. 

Először a borítóról kell szót ejtenem. Tudom, ezt már többé-kevésbé megtettem, de mivel a kiadó a Könyvmolyképző, és tőlük minőségi borítókhoz szoktam, egy apróság mellett nem mehetek szótlanul. (A félbevágott lány nem ide tartozik, az az én egyéni hülyeségem, ahogy az inger is, hogy belekössek a felbukkanó angol címekbe, ahol azok semmi pluszt nem adnak a magyarhoz képest.) Ez az apróság az lenne, hogy az általam olvasott példányon, hátul a borítón (a kemény borítón is) konkrétan Marie Lu neve szerepel, a Legend és a Prodigy írójáé, akinek semmi, de semmi köze a Hosszú álomhoz. Persze, az élénk kék szín nagyjából elfedi ezt, de azért látható. És na, más írók neve ne díszelegjem már egy regényen! Köszönöm.

Magáról a regényről most már tényleg...
Hajjjaj. Kicsit gondban vagyok, mert hasonlóan érzem magam, mint amikor a Forgotten - Úgyis elfelejtem című, szintén könyvmolyos regényt kellett értékelnem. (Linkecske.) Arra azt mondtam, hogy nem az én korosztályomnak íródott, és itt is ezt érzem. Tudom úgy nézni a regényt, hogy igen, ez akár egy tizenhárom-tizennégy évesnek ezért és ezért tetszene, igen, a kezébe adnám, és tudom úgy értékelni, hogy nem, nekem ez nagyon kevés volt. Nem próbálok a két szempont között középutat találni, úgyhogy ezúttal lássuk azt, nekem miért nem tetszett a Hosszú álom. Emellett a megközelítés mellett szól az is, hogy a regény elvileg tizenhat éven felülieknek ajánlott. (Bár lehet, hogy ez is Marie Lu-féle maradvány.)

Nem tetszett, mert a párbeszédek teljesen életszerűtlenek voltak. Néha meg túlságosan is azok, és sehová sem vezettek. Egy dialógusnak, egy jelenetnek egy regényben mindig legyen íve, kérem szépen!

Az életszerűtlen dialógusra a legjobb példám az, amikor a főszereplő fiú, Bren, a hímivarsejtekről beszél, meg hogy hogyan is zajlott a Sötét Korszak... mintha egy tudományos könyvet olvasott volna fel, vagy nem tudom, egyáltalán nem látom magam előtt azt a tizenéves fiút, aki levág egy ilyen tárgyilagos beszédet. (A hímivarsejtek mozgásáról... komolyan!)

A sehová sem tartó párbeszédekre pedig ékes példa szinte valamennyi Rose-Otto (igen, a szerelmi háromszög harmadik ága is itt van és kék, de erről majd később) chat. Alapból nem szeretem a chateléseket egy könyvben, de itt végül is megvolt az okuk rá, miért kellett, de akkor se működtek. Elkezdtek beszélni valamiről, aztán hopp, témaváltás, vargabetű, és semmi, de semmi céljuk nem volt a beszélgetéseiknek. Maximum annyi, hogy igen, milyen őszinte tudott vele lenni Rose, hát hű, ezt megtudhattuk volna leírásokból is. Plusz, nem tudom, a chateknél nagyon nehéz eltalálni, hogyan illeszthetők be egy regénybe. Nem lehetnek teljesen olyanok, mint egy normál chatelés, szmájlihalmaz, kisbetű, gépelési hibák, de olyan sem lehet, mint egy élő párbeszéd, mert nem az. Valahogy itt sem stimmelt ez, a legtöbbször mesterkéltek voltak a mondatok.

Nem tetszett a szereplők miatt. A szereplők... Hogy semmit, de semmit nem tudtunk meg róluk! Oké, Rose nem ismeri önmagát, zavarodott, tök érthető, nem túl kedvelhető, de ééértem. Na, de a többiek? Bren, ismerjük őt? Xavier-t? Ottót? Háát, őt talán. A chatekben elég jól kitárulkozott, de mivel szinte csak ezeket, a chateket láttuk belőle, minden, amit megtudtunk róla csak információ, nem karakterjegy, nem látom, ahogy összeáll mindez egésszé. Azt viszont el kell ismerni, hogy érdekes figura. Mert hogy többek között kék. Igen, ez nem elírás. Tényleg kék, és nem tud beszélni. Szóval volt itt potenciál, csak nekem valahogy mégse jött át, pélybarnásan szólva. (Ez amúgy az ifjabb generációnak még mond valamit? Na mindegy.)

Nem tetszett, mert Rose, a bonyodalom, a regény gyermeteg. Már megint ez a szó jut eszembe, de tényleg. Egy robot üldözi a főszereplőt, ez a cselekmény. Néha rájuk talál, rá nem jönnének ám hogyan, miért is?, üldözi őket egyet, megmenekülnek, és harminc oldal múlva megismételjük ugyanezt. És Rose is, annyira gyerekesen kezel mindent, főleg a szerelmi életét, hogy az fájdalmas. Egyszer a regényben Bren mondja is ezt neki, és akkor volt egy ilyen "nahát, akkor ez szándékos, de jó!"-pillanatom, de aztán továbbolvastam és rájöttem, hogy nemcsak Rose gyerekes, hanem mindenki más is körülötte. Mert nem, nem így viselkednek a tinik. Esetleg néhány tini néha, de sokkal inkább arról van szó, hogy az írónő nem tudta belőni, hány évesek is a karakterei. Mert nem tizenhat évesnek tűnnek.

Nem tetszett, mert a fordulatot csak azért nem találtam ki, mert arra gondoltam, hogy túl beteg ahhoz, hogy ez legyen. De az lett. És beteg. És fura. És nem szeretem a kusza családi kapcsolatokat.

És akkor mi tetszett? A borítón (kábé, mínusz az említett dolgok) kívül? Az ötlet - ezért is fogtam bele a regénybe. Az, ahogyan a hibernációval foglalkozott. A leírások is mindig a helyükön voltak, az a hasonlat is tetszett, hogy kissé olyanná vált ez Rose számára, mint a kábítószer. Az, ahogy kiderült, miért is hibernálták le... Ezek mind, mind érdekes elemei voltak a regénynek.
Ezen túl szerettem a visszaemlékezős részeket is. Kicsit Az időutazó felesége érzésem volt (nem utánzásszerűen, csak az jutott eszembe), és arra gondoltam, mennyivel szívesebben olvasnék erről, Xavier-ről és a régi Rose-ról, mint Rose-ról és Brenről és Ottóról és a robotról... 

Összességében viszont nem volt ez életem nagy könyvélménye, de visszatérve a kritikai rész kezdetéhez, ez nem jelenti azt, hogy a fiatalabb generációnak ne jöhetne be. Mert szerintem ők szerethetnék. De bármit is mond a borító (fülszöveg, az még a fülszöveg része?), tizenhat éven felül ne olvassátok, vagy húsz felett... Húsz felett aztán tényleg ne! (Igen, ez vagyok én, húsz felett...)

Kedvenc rész: Amikor Rose visszabújt a hibernációs micsodájába.

Legrosszabb rész: A chatelések.

Kedvenc szereplő: A robot. Szurkoltam neki. Amúgy komolyan, az elején még tök hátborzongató volt, ahogy lefolytatta a kereséseket. Jó ötlet volt, csak túl lett használva.

Kedvenc idézet: Nincs előttem a könyv, így csak angolul, a goodreadsről fog menni.

"I didn't want the sun to rise. I didn't want the world to continue turning. I wanted the whole planet put into stasis until I could catch up."

Hű! Ez remélem, magyarul is ilyen klasszul hangzott!

Ihletés szempontjából: A hibernációs dolgok picit megihlettek, egyszer talán novella is születik belőle.

RAVASZ értékelés: Ha a Forgotten Hitványat kapott, akkor ez nálam asszem Borzalmas. Komolyan, voltak jó pillanatok, de akkor sem.