Random elmélkedés: A fülszövegekről

Általában a borító az, ami miatt a kezünkbe veszünk egy ismeretlen könyvet a könyvesboltban, de ha nem lenne fülszöveg, egy körbefordítás és -fogdosás után vissza is raknánk a helyére. A fülszöveg az, ami miatt elkezdünk lapozgatni egy kötetet, ami miatt végül azt mondjuk, "na, ez érdekel", és hazavisszük az adott kötetet.

Én is be szoktam másolni a regények fülszövegét a kritikáim elejére a tartalom összefoglalására, és nem azért, mert lusta lennék magamtól begépelni valamit, hanem mert megpróbáltam, és jó fülszöveget, tartalmat, leírást, ízelítőt, hívjuk akárhogy, írni iszonyú nehéz. Amikor egy-egy írásomat töltöm fel netre, akkor is megtapasztalom ezt, és szörnyen megy. Pedig itt még kisebb energiabefektetésre is akarom rábírni a potenciális olvasókat. Mi egy kattintás egy könyv felemeléséhez képest?! Mégis tényleg nehéz úgy írni valamiről, hogy az kellően hívogató legyen, de ne áruljon el túl sokat se regényről. 

A tovább mögött a különböző fülszövegekre keresek példát, és próbálok belőlük állatorvosi lovakat kreálni. 

A "bármilyen történetre ráhúzható"-típus:

Ez a típusú fülszöveg szinte bármelyik regény hátulján megállná a helyét a zsánerben. Semmilyen támpontot, egyediséget nem ad, csak van és reméli, hogyha szereted az adott zsánert, megszánod és leveszed a polcról.  Példa rá lehet Lauren Kate Fallen - Kitaszítva című regénye, amelynek a fülszövege az idézet és a tömény dicséret nélkül (erre majd kitérek a poszt későbbi részén) így szól:
"Van valami fájdalmasan ismerős Daniel Grigoriban.
A rejtélyes és zárkózott fiú azonnal felkelti Luce Price érdeklődését, amint a lány meglátja a Sword & Cross bentlakásos iskolában. Ő az egyetlen jó dolog az intézetben, ahol tilos mobiltelefont használni, a többi diák nehéz eset, és minden mozdulatukat biztonsági kamerák figyelik. Csakhogy Daniel nem akarja, hogy bármi köze legyen Luce-höz, és mindent megtesz, hogy ezt nyilvánvalóvá is tegye a lány számára. De Luce nem képes lemondani róla. Úgy vonzza a fiú, mint az éjjeli pillangókat a tűz fénye, és muszáj kiderítenie, amit Daniel olyan elszántan szeretne titokban tartani…"
Igen, van a titokzatos srác és a lány, aki felfigyel rá. Lehet ez egy jó könyv, elhiszem, ha azt mondjátok, hogy az, de nem olvastam. Jó párszor szembejött velem, de ez a fülszöveg nem ingerelt arra, hogy egy röpke pillantásnál többet szenteljek neki. Nyilván ha szeretted az Alkonyatot, a Csitt-csittet, a Forgottent stb., akkor a könyv számíthat rá, hogy adsz neki egy esélyt. De bárki más? Hááát nem tudom.
 A "szétspoilerezem az agyadat"-típus:
Ez főként a folytatásokra jellemző, amiket, ha az előző köteteket nem olvastad, bizony óvatosan kell leemelni a könyvespolcról, mert mire észbe kapsz, az első mondatban már el is lőtték neked az előző rész nagy csavarját. Komolyan, a Tűz és jég dala sorozatnak és a Vámpírakadémiának kézbe ne vedd a későbbi részeit, ha még csak az elsőnél jársz!
Ez azonban még a szerencsésebb eset, van, amikor a fülszöveg az adott regénynek a tartalmát meséli el. Olvasod a könyvet, olvasod, és még mindig nem jutottál el a fülszövegben hivatkozott részig. Imádott példám erre Christopher Paolini Örökség-sorozatának a második kötete, az Elsőszülött.
"Eragon és Saphira megvívta élete első nagy csatáját a törpék és vardenek oldalán a Birodalom kegyetlen ura, Galbatorix és az őt támogató urgalok ellen. Bár a csatát megnyerték, a harcnak nincs vége.
A súlyos sérülést szenvedett Eragon és sárkánya Ellesmérába, a tündék országába utazik, hogy ott tökéletesítse tudását, és ily módon méltó legyen a Sárkánylovasok rendjéhez. Kiképzése során nemcsak testben és a harcművészet terén edződik, hanem szelleme is fejlődik. Mestere, Oromis megismerteti a mágia magasabb szintjével, s a férfivá érő Eragon jó úton halad, hogy igazi Lovassá váljon.
Időközben azonban hírét veszi, hogy faluját, Carvahallt Galbatorix pribékjei a földdel tették egyenlővé, a falubeliek pedig, Eragon unokatestvére, Roran vezetésével, elmenekültek, hogy a vardenekhez csatlakozva ők is harcba szálljanak a zsarnok ellen. Eragon nem tehet mást, mint hogy lélektársával, Saphirával együtt részt vegyen az öldöklő háborúban, ahol egy hozzá hasonlóan ifjú Lovassal, halottnak hitt barátjával, Murtaghval kerül szembe, s a kíméletlen párbajban fény derül egy rettenetes titokra. Eragon megtudja, ki volt az apja.
A véreskezű, nagy erejű mágus, Galbatorix uralmát most sem sikerült megtörni, a történet folytatódik."
Már a hosszból is látható, hogy ez bizony sok lesz. Az, hogy összecsap Eragon és Murtagh, a könyv vége. Az utolsó akárhány oldal, a tetőpont. Jó, hogy azt nem írták le, ki az a bizonyos apa. Bár azt már ennyiből megtudtuk, hogy nem az, akit eddig annak hittük, pedig az meg az első kötet fordulata volt. Szóval igen, így kell túl részletesnek lenni. Nem recenziót kell írni a könyvből, csak csalogatni az olvasót.
A "véleményt írok"-típus:
Ez némileg hasonlít az első típusra, mert a történetről itt sem tudunk meg semmit, néha még a zsánert is nehéz belőni ennyiből. Annyit tudunk meg, hogy a fülszövegírónak tetszett a könyv. De jó neki. Példa rá Hugh Laurie Balek című regénye, ami egy krimi, hát, jó, legalább ennyit sikerült elárulni.
"Hugh Laurie története könyvben olyan, mint Guy Richie filmjei, A Ravasz, az Agy…, vagy éppen a Blöff. Vérbeli angol humor, csibészes gonosztevők. Nem túlzás azt állítani, hogy miközben azért mégiscsak egy feszültséggel teli, pergő, izgalmas krimit tart az olvasó a kezében, úgy érzi, a könyv mellé egy Monty-Python előadásra is jegyet váltott. Mert szinte nincs olyan bekezdés, amin ne nyerítene önfeledten. Laurie szarkasztikusan ironikus humora zseniális – ezek után érthető, honnan is merítette magának Dr. House karakterének legfőbb jegyeit."
Ki a főszereplő? Mi a bonyodalom? Tök mindegy, Dr. House, olvassad!
A "más írók furcsán méltatják"-típus:
Ez az, amikor azzal próbálnak neked eladni valamit, hogy egy népszerű író is szerette. Néha azonban a véleményt olvasva abban is kételkedsz, hogy az adott író egyáltalán látta-e a könyvet. Szerencsére nem jut eszembe olyan könyv, ahol csak ennyiből állna egy fülszöveg, de olyan rengeteg van, ahol a végén/az elején szerepel, méghozzá félkövér betűkkel, figyelemfelhívóan, mintha ez lenne a lényeg. Példa Cassandra Clare Csontvárosa és Stephanie Meyer véleménye.
"A Halál Ereklyéi olyan mesevilágot fest le, ahol imádnék élni. Csodálatos!"
Komolyan? Mesevilág? Imádnál benne élni?! Démonok gyilkolásznak, vámpírok és vérfarkasok bandáznak, a tündérek szívóznak meg csecsemőket rabolnak, a boszorkánymesterek csak akkor segítenek, ha van elég pénzed, és még az elméletileg jófejek, az árnyvadászok, is fegyvermániás, emós tinédzserek. De persze, tök király lenne ilyen világban élni!
A "csak szuperlatívuszok"-típus:
Semmi konkrétum, csak a dicséret, jelzők egymás hegyén hátán, és az elvetélt törekvés, hogy ezekből egy értelmes mondat áll össze. Szerencsére ez a típus sem fordul elő egymagában, párban jár más típusokkal. Térjünk vissza a példa kedvéért a Fallenre, és a fülszöveg utolsó mondatszerű próbálkozására!
"A veszedelmesen izgalmas és sötéten romantikus regény letehetetlen olvasmány és felülmúlhatatlan szerelmi történet."
 Kicsit sok lesz a jóból, nem?
Az "új (tetszőlegesen behelyettesíthető bestseller)"-típus

Ez az, amikor egy új regényt egy már sikereshez hasonlítják, általában egyetlen ismérv alapján. Ha vámpírok vannak benne, sőt egyáltalán misztikus lények, jön a szöveg, hogy "ez az új Twilight", vagy "jobb, mint a Twilight", ha disztópia, akkor pedig:
"Éhezők Viadala, add át a helyed!"
Ez áll Susan EE Angelfall - Angyalok bukása című regények elején. A közös pont a két történet között pedig, hogy mindkettő disztópia. Hűha, közös a zsáner, ez aztán az egyezés! Az ilyen húzás nyilván segíti azt, hogy annak a regénynek az olvasói rátaláljanak erre a regényre, de akkor is semmitmondó jellemzésnek hat az effajta összevetés és értelmetlen versengés.

Az "úgyis ismered"-típus:
Ez általában a klasszikusoknál fordul elő, amikkel tényleg találkozol az iskolában, de az iskolás, akinek először adod a kezébe? Persze, kötelező elolvasnia, de azért nem hozhatnánk meg hozzá a kedvét? Mihail Bulgakov és egyik kedvenc könyvem, A Mester és Margarita következik:
"A kéziratok nem égnek el”-mondja Woland, Bulgakov regényének talányos Sátánja, s ez a szállóigévé vált mondat a szerző munkásságának, főművének, A Mester és Margaritá-nak akár a mottója is lehetne. A regény-Bulgakov számos hánytatott sorsú írásához hasonlóan- csak jóval az író halála után, 1966-ban jelenhetett meg, s azóta világszerte töretlen a népszerűsége. A Mester és Margarita a világirodalom egyik alapműve, amelyben Bulgakov a szatíra, a groteszk és a fantasztikum eszközeivel részint szuggesztív képet fest a húszas-harmincas évek Oroszországáról, részint minden korra érvényes módon mutatja be a történelmi és személyes kínok, kötöttségek közt vergődő, hívő és hitetlen, nagyot akaró és tétován botladozó ember örök dilemmáit.
Felejthetetlenek a regény figurái: Woland, aki egyszerre Sátán és a felsőbb igazságszolgáltatás képviselője; a Mester, aki a hatalmi gépezettel szemben álló Művész örök jelképévé vált, s aki regényen belüli regényben sajátos módon meséli el Jézus történetét; maga Jézus (Jesua), aki Bulgakov értelmezésében úgy elevenedik meg előttünk, mint nagyon kevés Jézus-regényben: Isten fia ő, de egyúttal modern, töprengő értelmiségi; a szörnyű fejfájással küzdő Pilátus, aki hiába látja a valódi értékeket, nem tud túllépni gyávaságán; a gyönyörűséges Margarita, aki maga az örök nőiesség…"
Ez a fülszöveg némileg belecsúszik már a véleményírásos típusba is,legalábbis a második bekezdéssel, de az eleje az richtig az "úgyis ismered"-típus. Úgyis tudod, mi ez, azért van a kezedben, mert muszáj tudod, hogy zseniális, minek szót vesztegetni a tartalomra...
A "jó, de a regény nem erről fog szólni"-típus:
Ez a típusú fülszöveg teljesíti a feladatát, mert kinyitod a könyvet, talán a végére is jutsz, de azt biztos felismered, hogy nem azt kaptad, amire számítottál. Ha mázlid van, akkor jobbat. Én így jártam Maggie Stiefvater A hollófiúk című regényével.
"Nem látó csak két okból pillanthat meg egy szellemet Szent Márk éjszakáján. Vagy te vagy a lény igaz szereleme… vagy te ölted meg őt. Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket: ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből, és megszólítja őt. A fiú, Gansey, az Aglionby nevű helyi magániskola jómódú tanulója. Blue egyszer megfogadta, hogy távol tartja magát az Aglionby diákjaitól. A Holló Fiúkként ismert banda csak bajt hozna rá. De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Holló Fiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél. Blue-t már egészen fiatalon figyelmeztették: ő okozza majd igaz szerelmének halálát. A lány nem hisz az igaz szerelemben, ezért soha nem is aggódott emiatt. De ahogy az élete egyre jobban összefonódik a Holló Fiúk furcsa és baljóslatú világával, már nem olyan biztos a dolgában."
Ez egyébként tényleg benne van. De hogy nem ezen van a fő hangsúly, az hótziher. Persze, Blue nem csókolózhat, beszélnek erről is, gondolkozik Blue erről is, de a lényeg bizony az az emlegetett küldetés. Meg a barátság a hollófiúk között és hogy Blue hogyan illeszkedik bele ebbe az összeszokott csapatba. A fülszöveg alapján romantikus regényt vársz - nem azt kapsz.
A "meg akarom mutatni, de ú, nem"-típus:
Szeretem én Beninát és a Bíborhajú sorozatot, de a negyedik rész, Milan könyve fülszövege inkább eltántorít az olvasástól, mint ösztönöz. 
"Történet egy Iudexről, aki elvesztett valakit, és életében először akkor kezdett érezni.
Eltűnt a Testőröm!
Nem mintha szükségem lenne testőrre, éppen nekem.
Milan vagyok, Moldomus Iudexe! Tisztavérű! Bíborhajú!
Nincs szükségem apró termetű, vörös hajú, tudálékos és felettébb bosszantó Trixie Testőrre! A nagyanyjánál is öregebb vagyok, mégis hogyan védelmezhetne ő engem?
Mégis meg fogom keresni!
Hogy miért?
Mert!
Csak!
Az enyém, és kész!
A fajtámból már csak ketten maradtunk. Vagy mégsem?
Itt van ez a lány: Kendare, akinek éppolyan a szeme, mint a Testőrömnek, és éppen olyan bíborfénnyel izzik, mint Claire White.
Ha elalszik, magával ragad az álomvilágába, ami talán valóságos.
Ha pedig felbosszantják, kékesen füstölög. Komolyan!
Együtt indulunk Trixie keresésére, mielőtt baja esne, mielőtt más találná meg, mielőtt egyáltalán eszembe jutna, hogy miért is akarom olyan bőszen megtalálni.
Márpedig a jeget felolvasztja a tűz!"
Ritkán látni ennyi rövid mondatot és felkiáltójelet ilyen kis helyen. Benina újító akart lenni és megragadni Milan egyedi hangját, ez eddig rendben is van, de ez így nekem nagyon esetlen. El fogom olvasni a könyvet, de egész biztosan nem a fülszöveg miatt. Ez a fülszöveg ugyanis annak a példája, amikor az különleges akar lenni, de belebukik.
A "nem olvastuk el kétszer"-típus:
Ez az a típus, aminek megjelenés előtt nem ártott volna még egyszer nekifutni. Mert olyan elemi hibáktól szenved, mint szóismétlések, stilisztikai hibák, ügyetlen mondatok, te, olvasó pedig elgondolkozol rajta, hogy vajon maga a regény is így van megírva. A regényről nem tudok nyilatkozni, de Katie Alender Bad Girls Don't Die - A rossz lányok nem halnak meg fülszövege ezt a típust erősíti.
"A szenvedélyt csupán egy hajszál választja el a megszállottságtól…
Alexis kishúga, Kasey megszállottjává válik egy antik babának, de Alexis nem igazán foglalkozik a dologgal, mert Kasey egyébként is elég fura. Ami azt illeti, Alexist is furának tartják az iskolatársai és a szülei, sőt, még a saját goth haverjai is. A dolgok egyre különösebbek lesznek, amikor a régi házban, ahol a lányok laknak, különös dolgok történnek: ajtók nyílnak ki és csukódnak be maguktól, a víz felforr a meggyújtatlan gázon, és a kikapcsolt légkondicionáló úgy lehűti a levegőt, hogy látszik az ember lehelete is.
(...)"
Fura, fura, hopp egy különös, különös megint. A fülszöveg második fele amúgy rendben van, az azért maradt ki az idézésből, mert az ellen nincs kifogásom. :)
És végül a "bekezd és eladja neked a könyvet"-típus:
Ez az a típus, ami nem követi el a fenti hibákat. Figyelemfelkeltő, visszaadja a regény lényegét, nem árul el sokat, és szimplán jó. Hál' Istennek a piacon erre a típusra találunk a legtöbb példát, így ehhez sokat nem is kellett keresgélnem, véletlenszerűen esett a választásom Audrey Niffenegger Az időutazó felesége című könyvére.
"Amikor először találkoztak, Clare hatéves volt, és Henry harminc. Amikor összeházasodtak, Clare huszonkettő, és Henry még mindig harminc. Henry idő-eltolódási rendellenességgel született. Genetikai órája a legváratlanabb pillanatokban visszaáll, és még abban a másodpercben eltűnik. Ilyenkor elmúlt és eljövendő élete érzelmi csomópontjain találja magát, meztelenül, védtelenül. Sohasem tudja, mikor történik meg újra, sohasem tudja, hol köt ki legközelebb.
Az időutazó felesége a világirodalom egyik legkülönösebb szerelmi története. Clare és Henry felváltva meséli el történetüket. Rajongva szeretik egymást, megpróbálnak normális családi életet élni: biztos állás, barátok, gyerekek. Mindezt olyasmi fenyegeti, amit sem megakadályozni, sem irányítani nem képesek, történetük ettől olyan megrendítő és felejthetetlen."
Most mondd, te ezek után nem akarnád ezt elolvasni! (Mármint ha szereted a romantikus történeteket meg a misztikumot.)
Ahogy a bejegyzés elején leszögeztem, nem egyszerű business ez a fülszövegírás, főleg, ha a szerzőknek maguknak kellene egy jó fülszöveggel előállnia, ilyen is előfordul ugyanis. Azt hiszem azonban, hogy ez egy külön érzéket kíván, ami vagy megvan vagy nincs. (Bennem például nincs.)

Száz-kétszáz szó, és mégis mennyit számít! Néha csak ennyin múlik, hogy egy könyvet elolvasnak vagy nem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése