Könyvolvasás: Cassandra Clare és a Pokoli Szerkezetek sorozat

Most szólok, hogy a Pokoli Szerkezetek a poszt további részében ID (az angol cím nyomán) néven fog futni.

Hónapokkal ezelőtt már született egy bejegyzésem, kritikám zsongásom a TMI-ről, az ID társsorozatáról - magyaros mondatok, le veletek! -, ami megtalálható itt. Nagyjából csak arról értekeztem ebben, hogy miért is imádom annyira az eddig megjelent öt kötetet, és bár azóta, a zsongás utáni idő távlatában, már tudnék értelmesebben, némi kritikai felhangot megütve is nyilatkozni, azt mondom, ne bolygassuk a múltat, mert akárhogy is, az nem változott, hogy továbbra is oda vagyok A Végzet Ereklyéiért. (És Alecért és Jace-ért.) Ez a bejegyzés most más lesz, mint az, nem is hirtelen felindulásból írom, nagyon nem, ugyanis hónapok teltek el azóta, hogy A hercegnőt befejeztem.

Ja igen, kezeket fel, aki nem tudja, miről szól Az angyal és a folytatások? Hm...egy kezet se látok (új belső szem kell, de komolyan), de azért lássuk a medvét!

Amikor a tizenhat éves Tessa Gray megérkezik a viktoriánus Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Tessának nincsenek barátai, és egyetlen pillanatra sem érezheti magát biztonságban, ezért menedéket kér az Árnyvadászoktól, akiknek egyetlen célja, hogy megszabadítsák a világot a démonoktól.
Ahogy egyre mélyebben merül el a világukba, a lány azt veszi észre, hogy egyszerre varázsolja el két legjobb barát, és nem sokára rá kell döbbennie, hogy a szerelem a legveszélyesebb varázslat mind közül.

A fülszöveg kiegészítéseként: a két legjobb barát egyben parabatai is, ők Will és Jem, és Tessával együtt többnyire az ő történetük ez a trilógia, amely több szállal és szereplővel is kötődik a TMI-hez. Valószínűleg simán olvasható annak ismerete nélkül is, de igazából tényleg izgalmas felfedezni a párhuzamokat, és ha a megjelenés sorrendjében olvasod a sorozatok köteteit, pluszmeglepetések is várnak rád. 

Nyilván a világ is közös, az egész miliő az árnyvadászokkal, boszorkánymesterekkel, vámpírokkal és vérfarkasokkal, még ha a történelmi kor (erről szó lesz még később) különböző is, úgyhogy erre nem térnék ki.

Hogy mire térek ki? A tovább mögött megtudjátok.

Például arra, hogy a parabatai-kapcsolat még mindig genius ötlet, és itt végre jobban is látjuk ennek a működését. Az ellenség itt a démonok helyett sokkal inkább azok a robotszerű teremtmények, akiket automatonoknak neveznek. És igen, ez közös kötözködnivaló, mert annyira nem szeretem az ilyen arctalan, tömegellenséget. Jönnek és csatáznak és úgyis tudod, mi lesz a vége, mert egy főszereplőt nem fog kicsinálni valami vagy valaki, aminek/akinek még neve sincs. Persze, a TMI-ben a démonok mellett, felett, mögött (izé... ebbe nem megyünk bele xD) ott állt egy erőteljes főgonosz, Valentine vagy Sebastian. Valentine komplex volt, a Jace-szel való kapcsolat (a hamuvárosos, hajós beszélgetés még mindig favorit) pedig hihetetlenül izgalmas, Sebastiannél pedig ez az elborult szeretetéhség... Szóval ők jó főgonoszok voltak, de Mortmain... hát komolyan? Szörnyű, bármilyen háttértörténetet is raktunk mögé, akkor is, "hát komolyan...?" kategória maradt. Nate dettó az agyamra ment, Benedict nem is nagyon szerepelt, a többiek pedig mellékszereplők. Gonosz oldal tehát működésképtelen. Na, és a másik oldal?

Tessa... Jaj, Tessa. Cassandra Clare múltkor azt válaszolta egy Q&A-ben, hogy ő a kedvenc női karaktere, én pedig nem hittem a szememnek. Mert Isabelle... Isabelle...! Mert akkor ez tipikus esete annak, amikor az író fejében az adott karakter baromi komplex és mély és többdimenziós, papíron pedig csak egy vállrándításra érdemes. Mert Tessa... sosem fogom megérteni, hogy azon kívül, hogy csinos, miért is van oda érte mindkét fiú. Ha bárki más mellekkel toppan be az életükbe, abba is így belezúgnak? Tessa tipikus főszereplő, az, akinek a szemszögéből a legkönnyebb elmesélni és bemutatni a történteket. Ennél több nem is lesz belőle, még akkor se, ha van néhány erőteljes jelenete (például amikor a piszkavasra markol rá a második rész végén), mert ezt ellensúlyozza azokkal, amikor csúnyán felhúzott. (Ilyen eszement ingázást két srác között...) Clarynél legalább ott van a művészetvonal, ami az egész látásmódját áthatja, de Tessa... szeret olvasni, hű, én is, mindenki, aki a kezébe veszi a könyvet, na és?!

Will és Jem. Meg ez az egész szerelmi háromszög dolog. Majdnem működött. Tényleg majdnem. Szerintem egy szerelmi háromszög baromi izgalmas dinamikát kínál. Az más kérdés, hogy erősen túlhasznált motívum, mert szinte minden YA-regényben találkozni vele, és már az az üdítő, ahol nem. De mikor jó és élvezhető egy szerelmi háromszög? 

Vagy akkor ha időben eltoljuk, és valamelyik kapcsolatról utólag kiderül, hogy jé, az nem is szerelem volt, és nem dramatizáljuk túl a dolgot "jaj, kit válasszak"- dilemákkal, mert akkor is itt van a harmadik fél féltékenysége, meg két kapcsolat összevetése, meg ezer izgi téma. 

A másik lehetőség, ha a csajra egyszerre eresztjük rá a két fiút (maradjunk ennél a felállásnál, mert az ID-nél is ez a helyzet), ebből is ki lehet hozni egy érdekes, nem idegesítő szcenáriót, mégpedig ha mi olvasók se tudjuk a lánnyal együtt, hogy egy tiszta helyzetben kit választana. (Szóval pont ellentétesen, mint amit az Alkonyat-sorozatban láttunk.) 

És itt majdnem ez történt. Jogos és indokolt volt, hogy az olvasóközönségen belül megalakult a Team Will és a Team Jem banda. Mert ha az első kötet Willé volt, akkor a második Jemé, mégis eljutva a harmadik könyvig, nem tudtam attól a gondolattól szabadulni, hogyha Jem nem haldokolna, akkor a döntés bizony simán Will lenne. Ha tiszta helyzet lenne, senkinek nem akarnánk az utolsó hónapjaira örömöt szerezni, akkor egyértelműen Will lenne a választott. Az, hogy Will és Tessa is ugyanúgy idéznek fél könyveket is erre mutat, az, hogy Will mentette meg Tessát az elején, a magyarázat is ebben a tekintetben helytálló, hogy Will miért lökte el Tessát... Csak hát Jem haldoklik és szereti Tessát. Esküszöm, és bocsánat, megint Alkonyat-hasonlat, ha Jacob haldoklott volna, Bella is simán őt választja arra az időre. Itt is ezt éreztem, hiába lett Jem a jóság földi megtestesüléseként megjelenítve. 

Ennek szól az a bizonyos majdnem. Az ízléstelen Will-Tessa cellás jelenetről már nem is beszélve. Mert az egy dolog, hogy lefeküdtek egymással, mert értem, a gyász meg a fájdalom, vettem, de ezt nem tudom, hány oldalon keresztül boncolgatni, meg kiegészíteni azzal, hogy hű, mennyi ideje akarták már ezt... Ez igenis ízléstelen nekem. 

Ami a kort illeti, és a steampunk vonalat. Az néhol tetszett, néhol hiteltelennek éreztem. Az illemszabályokat és rengeteg apróságot, ami a viktoriánus kort olyanná tette, amilyen, Cassandra Clare egyszerűen kiszipolyozott azzal, hogy azt mondta, "ja, az Árnyvadászoknál ez nem így megy", tegeződtek, smároltak úton-útfélen, meg robotszerű valamik ellen harcoltak ugye... Mindemellett persze a ruhaleírásokat imádtam, és a Lightwood-fivérek leveleit is, amik szinten passzoltak az akkori humorba. 

Azt hiszem, már ennyiből is látszik, miért nem tudott zsongást érdemlő szintre emelkedni nálam az ID. De azért így egyben is leírom és kiegészítem, aztán rátérek a pozitívumokra is, ígérem. 

Szóóóval a fő ok természetesen a szereplők voltak, akiket messze nem tudtam annyira megszeretni, mint a TMI-ben. Jól mutatja ezt az is, hogy míg ott bár imádtam és szerettem Magnust, a kedvenc szereplők listámon maximum egy holtversenyes negyedik helyet kapna Simonnal (Alec, Jace és Izzy is megelőzik őt), addig itt ő volt a kedvenc, de magasan-magasan. 

A másik ok a hamis ígéret, hogy itt valami teljesen új történetet fogok kapni, egy teljesen más környezetben. Hát, ehhez képest túl sok párhuzam akadt (és nem az apró felfedeznivalókról beszélek most), kezdve azzal, hogy ugyanúgy jön a lány, aki semmit sem tud az Árnyvadászok világáról, ők meg a lányt nem értik egészen. 

A cselekmény is kevesebb meglepetéssel szolgált, ám annál több romantikával, a harmadik részben már minden szálon erre került a hangsúly, és sok volt, nekem túl sok.

Na, de akkor mi az, ami tetszett?

Egyrészt parabatai-kapcsolat... Parabatai. Parabatai. Még annyira királyul is hangzik, és imádom még mindig az egész ötletet mögötte, és imádtam Will és Jem kapcsolatát is, még ha ezzel a hármas szimbiózisos, Tessás dologgal, ami az egyik Bane krónikában is előkerül, soha nem fogok kibékülni. De örülök, hogy itt jobban beleláttunk, mennyire szoros köteléket is jelent mindez. Megkockáztatom, hogy akár épülhetett volna erre is a sorozat, Tessa nélkül. Az újító lett volna. Nincs romantika a főszálon, whaaaaat?! Imádtam volna, pedig tényleg nem vagyok romantika ellenes, de itt ennyivel izgalmasabb volt Jem és Will, mint akár Will és Tessa, akár Jem és Tessa.

Másrészt a Lightwood-testvérek sztoriját is szerettem. Azt központba állítva is jobb regényeket lehetett volna kerekíteni. Mondjuk, Cecilyt kihagytam volna itt a képletből, teljesen felesleges volt az ő behozása, maximum Will szempontjából nem. Ellenben Gideont és Sophie-t nagyon szerettem (azok a pogácsák... :)), ami viszont igazán kifejtést érdemelt volna, az az időszak, amit Gabriel összezárva töltött a félőrült-félféreg Benedicttel. 

Magnus. Még mindig nem lehet őt nem szeretni, az összes jelenete szuper volt, nem lett túlhasználva, de kaptunk belőle eleget. Szerettem a barátságát Will-lel, azt, ahogy féltékennyé tette vele Camille-t, Woolseyt, még Tessa se zavart mellette. 

Tök érdekes volt a különböző apró nyomokat felfedezni a két sorozatban, amik a másikra utaltak. (Ezt már fentebb említettem.) Például kitalálni, ki is Zakariás testvér, vagy ki karcolta bele a monogramját a cella falába, ahol Jace-t is őrizték. 

Az epilógus... Nagyon elgondolkoztatott, hogy vajon szerettem-e, vagy nem. Nem szerettem, mert Cassandra Clare a leggyávább megoldás mellett döntött, és Tessa megkapta mindkét srácot. Nem szerettem, mert a TMI hatodik része nélkül nem is érthető teljesen, hiszen nem tudjuk, hogyan gyógyult meg Jem, pedig ezen kattogtak három regényen keresztül a szereplők. Viszont szerettem, mert nagyon hangulatos volt, és mert százhúsz évvel később összejönni valakivel már nem ízléstelen.

A stílus és a humor továbbra is nagyon a helyén van (rengeteget nevettem itt is), és bőven akadtak szívszorító részek is, Cassandra Clare tehát nem felejtett el írni, és ez tök jó. Éppen ezért eszembe sem jutna rásütni az ID-re, hogy utáltam volna, vagy hogy megbántam volna, amiért olvastam. Egyszerűen csak... és összegezve akkor, nem vált kedvenccé, mint ahogyan a TMI.

Kedvenc kötet: A herceg. Talán. Ott Jem jobban kibontakozott, több Magnus volt és jöttek a Lightwood-tesók is, és még nem durvultunk be romantika terén sem.

Leggyengébb kötet: A hercegnő. Romantika minden szálon. 

Kedvenc jelenet: Magnus-Will-Camille.

Legrosszabb jelenet: Tessa-Will fogságban. Nem a jelenet maga, hanem a hogyanja és a miértje.

Kedvenc szereplő: Magnus Bane. (Amúgy legkirályabb név ever.)

Kedvenc idézet: 

"Will közelebb húzódott, és megérintette a nő karját. Merev volt és hideg. – Hát nem reagál a közeledésemre – állapította meg vidámabban, mint amilyennek érezte magát –, szóval csakis halott lehet.
– Vagy egy jó ízlésű, okos nő." (Az angyal)

"– Tudod – mondta Gabriel –, egy időben azt hittem, barátok lehetünk, Will.
– Egy időben azt hittem, vadászgörény vagyok – felelte Will –, de aztán kiderült, hogy ez csak az ópium miatt volt. Tudtad, hogy ilyen hatása van? Mert én nem." (Az angyal)

"– Talán mondhatnánk azt, hogy egy zakkant szűz nénikénk, aki ragaszkodik hozzá, hogy bárhová megyünk, a gardedámunk legyen?
– Az én nénikém, vagy a tied? – kérdezte Jem.
– Jogos, egyikünkre sem hasonlít. Esetleg lehet, hogy egy lány, aki őrülten belém szeretett, és állandóan a nyomomban jár.
– Az alakváltáshoz értek, Will, nem a színjátszáshoz." (A herceg)

"– Jut eszembe, hol van Will?
– Nyilván ledőlt aludni – felelte Jem. – Ami pedig Will tanúskodását illeti, őt amúgy is mindenki holdkórosnak tartja.
– Á! – szólalt meg egy hang az ajtóból. – Eljött a szokásos évi „Willt mindenki holdkórosnak tartja” konferencia ideje, mi?
– Csak kétévente tartjuk meg – mondta Jem. - És nem, ez nem az a konferencia." (A herceg)

"– Igazán nagyvonalú kijelentés, Gideon – jegyezte meg Magnus.
– Gabriel vagyok.
Magnus legyintett. – Nekem minden Lightwood egyforma…" (A hercegnő)

"– Azt gondolnám amúgy, hogy ez már ellenállásnak számított a részéről – jegyezte meg Will. – Mármint az, hogy megette a saját vejét. Bár voltaképp minden családban akadnak konfliktusok." (A hercegnő)

Mondom én, vicces könyvek ezek. :DD

Ihletés szempontjából: Még mindig nem félni humorizálni! És rájöttem, hogy bizony egy jó-gonosz harcára épülő világban elkelnek az erőteljes negatív alakok.

RAVASZ értékelés: Hm... Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy a Lamentnek anno a Várakozáson felülit adtam, és így ezt a sorozatot tuti nem vihetem annál lejjebb. Szóval akármennyi negatívumot hordtam is össze, Várakozáson felüli. (Bár ez ironikus, mert pont a várakozásaimnak nem felelt meg.)

(A képekért a jogok sorrendben Cassandra Jeant, megint csak Cassandra Jeant és Nadine95-öt illetik.)