Könyvolvasás: Colleen Hoover - Slammed (Szívcsapás)

Bár az írónő másik magyarul megjelent könyvéről, a Hopelessről nem írtam kritikát a blogon, itt muszáj róla kicsit beszélnem róla, mert igen, azt is olvastam.

 

Szóval Hopeless.

Az egyik legátgondoltabb regény volt, amit YA/NA-szinten olvastam. Hogy tetszett-e? Nem. Amikor olvastam, akkor hallottak a szobatársaim először káromkodni. (Szegények, sokperces panasz- és düháradatot zúdítottam rájuk. xD Mert a srác bemászott a lány ágyába az éjszaka közepén, miután ki tudja mióta nem beszéltek, és ez romantikus volt, nem félelmetes, ijesztő és aggodalomra okot adó, és...) Nem tetszettek a végére erőltetetté váló egybeesések és fordulatok, hogy mindenre megoldás volt a szex, hogy a legjobb barátnőnek annyi jelentősége volt, hogy Sky kapott tőle telefont (még akkor is, ha egyébként a regény első fejezete zseniális és ötletes kezdés volt), hogy halál egyszerű volt a nyelvezet. Persze, akadtak olyan dolgok is, amik tetszettek, mint az első fejezet, a mormonos running gag, a csillagok meg becenevek jelentősége - igen, mert ez utóbbiak miatt mondom, hogy mennyire átgondolt történet a Hopeless. Minden részlet, akármilyen jelentéktelennek is tűnt, úgy illett a nagy egészbe, mint egy kirakós darabka. Szóval bár én nem szerettem a könyvet, elismerem az erényeit, és valahol értem a lelkesedést is, ami övezi a Hopelesst.

Nos, ami a Slammedet illeti...

Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja és öccse legnagyobb támasza. Bár kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen összetörik. Ekkor lép be életébe az új szomszéd, a 21 éves, jóképű Will, akinek a slam költészet iránti szenvedélye őt is magával ragadja. Bár az első pillanattól fogva közel kerülnek egymáshoz, egy szörnyű felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Mindennapi találkozásaik onnantól fogva fájdalmassá válnak. Küzdenek az egymás iránti vonzalmuk ellen, és szenvednek az őket szétszakító erők miatt. Csupán a költészet révén tudják őszintén kifejezni érzéseiket egymás iránt, és elképzelni egy olyan jövőt, amelyben a szerelem ünnep, és nem fájdalom.

 Éreztem rajta, hogy korábban íródott, mint a Hopeless. Bizonytalan volt annak magabiztos felépítéséhez képest. 

Igazából már az elején tudtam, hogy itt bizony gondok lesznek, de olvastam tovább, mert szeretek (értsd: hasznos tartom) olyan regényeket is végigolvasni, amik egyébként nem tetszenek. Hogy mit takar ez az "elején tudtam"? Nos, mostanság különösen érzékeny vagyok az instalove problémákra (meglehet, hogy azért mert a regényemben én is épp beleszaladok), és itt bizony, Layken (komolyan, nem erőssége Colleen Hoovernek, hogy olyan női neveket adjon, amiktől nem megy fel bennem a pumpa) és Will szerelme gyorsabban alakult ki, mint... szóval nagyon gyorsan. Hiteltelenül gyorsan. Miközben a könyv a nagy fordulattal, és amúgy is állandóan, az orrunk alá dörgölte, hogy mennyire semmit sem tudnak egymásról a szerelmesek. Oké, persze, nem a legeredetibb téma a "Mivel foglalkozol?", de valahol egy első randin kikerülhetetlen is. Itt nekem már elvesztette a hitelét a történet, és egy állandósult, szemöldökfelvonással olvastam a továbbiakat. 

Míg Sky és Holder között éreztem a szikrát, addig Lake és Will esetében a szemöldökfelvonás maradt. Plusz fogadalmak, hogy mit fogok csinálni a könyvvel, ha még valaki még egyszer elsírja magát, aztán végül békén hagytam a könyvet, mert nem bántok könyveket. De jézusom, ennyi bőgést! Teljesen tönkretette nálam az összes drámai jelenetet. Pedig tényleg lettek volna hatásos jelenetek, ilyen szinten működni tudott volna nálam a regény, ha a nagy egészt nem is hittem el. Például a slam estéket imádtam, jó volt a verekedős jelenet is (azt leszámítva, hogy a bepróbálkozás kilométerekről látszott már). Szóval jó felütésekből nem volt hiány, sok ötlet, jelenetrészlet bejött, mégis egészében... NEM. HITTEM. EL. 

Teljességgel valószerűtlen volt a sok párhuzam a főszereplők között, a fordulatok erőltettek, a karakterek többnyire nem túl érdekesek, és a megfogalmazás még mindig lapos, bár ez utóbbi olyasmi, ami az én személyes ízlésem problémája már. Összességében idegesített ez a regény. 

DE! Megint csak személyes ízlés dolga, hogy én alapból nem rajongok a túl sok romantikáért, ez meg egy New Adult regény, úgyhogy magamra vessek. Aki rajongója a műfajnak, és túl tud lendülni az instalove-on meg az első "fordulaton", az nem kétlem, hogy élvezni fogja a Slammedet. És ha van valaki, akit pont ez a regény vesz rá arra, hogy verseket olvasson, akkor már ezért hála a regénynek. :)

Kedvenc rész: Slam-estek, mármint az istalove-os első randit leszámítva.

Legrosszabb rész: Bármelyik, amikor Lake sírt.

Kedvenc szereplő: Gavin? Fene tudja, asszem ő nem húzott fel egyszer sem. De nem is bontakozhatott ki.

Kedvenc idézet: Hadd ne. Oké.

- Gavin! - szakítja félbe Will. - Itt nem kell Mr. Coopernek szólítanod. Együtt jártunk gimnáziumba.
Gavin arcán huncut mosoly jelenik meg. Oldalba böki Eddie-t, aki veszi a lapot, és szintén elvigyorodik.
- Akkor hívhatjuk...
- Nem, azt már nem! - vág közbe újra Will. (...)
(...)

Az itt kezdődő sztori tetszett. :D

Ihletés szempontjából: Megtanulni drámainak lenni, anélkül, hogy a szereplők túldrámáznák. (Szóval, khm, pont nem így csinálni általában.)

RAVASZ értékelés: Hitvány.