Könyvolvasás: Chris Howard - Gyökértelen

Chris Howard Gyökértelen című regénye a Könyvfesztivál óta kísért. Előtte végigböngésztem a kiadók friss megjelenéseit, matekoztam össze-vissza, hogy hány könyvet vehetek meg, mire van igazán szükségem. Végül fájó szívvel a Gyökértelenről lemondtam. De azóta sok hónap telt el, én pedig végre a kezembe vehettem. A Gyökértelen a Főnix Könyvműhely gondozásában jelent meg. A Kiadó 2011 óta foglalkozik szórakoztató irodalommal, ide tartozik a Gyökértelen is. A tartalomból az is kiderül, hogy ezen belül egy disztópikus regénnyel van dolgunk.

A 17 éves Banyan fákat épít: elszórt fémhulladékokból erdőket kreál a gazdag ügyfeleknek, akik a pusztulás látható nyomai elől szeretnének menekülni. Bár maga Banyan még sosem látott igazi fát – hisz azok már egy évszázada kihaltak −, apjától még az eltűnése előtt sokat hallott a Régi Világról. Minden megváltozik, amikor Banyan megismerkedik egy rejtélyes nővel, aki különös tetoválást visel a testén – egy térképet, ami az utolsó élő fákhoz vezet. A fiú elindul a pusztuláson keresztül, ahonnan nem sokan térnek vissza. Akik megmenekülnek a kalózoktól és fosztogatóktól, azokra ott várnak a sáskák… akik most már emberhúson élnek. De nem Banyan az egyedüli, aki a fákat keresi, az idő pedig egyre fogy. A bizonytalanságok közepette a fiú kénytelen szövetségre lépni Alphával, a vonzó, de veszélyes kalózzal, akinek szintén megvannak a saját tervei. Miközben pedig a talán csupán a legendákban létező ígéret földje felé tartanak, Banyan megdöbbentő dolgokat tud meg a családjáról, a múltjáról és arról, mire képesek az emberek, hogy visszahozzák a fákat.

A regény fő erénye az egyediség, ez pedig a disztópikus zsánerben különösen fontos. Chris Howard tud újat hozni, nem hiszem, hogy bármelyik másik regényben a fák kihalására helyezték volna a hangsúlyt. Pedig képzeljük csak el, nincsenek fák, nincs fotoszintézis - van megoldás, meg magyarázat -, folyamatosak a homokviharok, nincs igazi élelem, csak génmódosított kukorica reggel, délben, este különböző ízesítésekkel. (Ez még nekem, a "két hétig elvagyok szendvicsekkel és müzlivel"-lánynak is sok kicsit.)

A történet centrumául szolgáló helyszíneket aprólékosan, logikusan építette fel Howard, borzongatóan hitelesek voltak a leírások, és bár soha életemben nem láttam fémből készült fákat, magam előtt láttam azokat is. (Nyilván a borító is segített ebben, ami amúgy csodaszépre sikeredett.) Persze, mint a legtöbb disztópiánál, itt is felmerült bennem a kérdés: mi újság a világ többi részével? Értem, hogy Amerikát ellepték a sáskák, kipusztult a növényvilág, de Európa, Ázsia... ? Valamilyen minimális utalás lehetett volna arra, hogy igen, ez a helyzet minden országban. (Vagy volt, és csak nekem kerülte el a figyelmemet?)

Szóval vannak a fák, a cél az ő megmentésük. Nekem már csupán az ötlettel el lehetett volna adni ezt a regényt, de ha hozzávesszük a nagyszerű karaktereket, tényleg ütős kis kombót kapunk. Banyannak már a nevét is imádtam - bár alapból a nevek nagyon a helyükön voltak (egyediek, nem elcsépeltek, kiejthetők) -, de kiváló szempontkarakternek is bizonyult. Az író nem emelte őt piedesztálra, mégis értettük, miért ő a főhős. A kísérői is mind színes-szagos szereplők voltak, a köztük lévő viszonyok végig hitelesek maradtak, imádtam, hogy az egymáshoz ragaszkodásuk néha csak a sorok között jelent meg. A romantikus szál is szépen, hihetően lett vezetve, és nem is egy szokványos párost kaptunk - de még mennyire nem!
A dialógusok is életszerűek voltak, ezt ritkán szoktam a regényeknél megemlíteni, pedig mennyire fontos is ez.

A könyv cselekménye kicsit lassan indul be, de kell ez az alapozás Banyannak és a világnak is, így nem bántam. Később azonban iszonyatosan beindulnak az események, Howard pedig nem sajnálja a karaktereit. Rólam ez nem mondható el, néhány kalandjuk engem igenis megviselt, a váratlan tragédiák pedig rendesen arcul csaptak. Aztán jött az utolsó köbö ötven oldal, és elvesztettem a fonalat. Egészen addig azt hittem, tudom, mire megy ki ez az egész, hogy az összes tragédia tényleg tragikus volt, erre nagyjából mindenről kiderült, hogy nem is úgy történt. Pár karakter tiszta superhero lett, ennyi mindent senki nem él túl... Szóval nem tudom, a végén és azóta is azon gondolkoztam/gondolkozom, hogy vajon ez a húzás (bocsánat, tudom, nagyon sejtelmes vagyok, de nem akarom szétspoilerezni a könyvet) annak a jele, hogy Howard nem volt elég tökös ahhoz, hogy véglegessé tegye a szörnyűségeket, vagy annak, hogy mindent egy komplex átverésbe, egy nagyobb képbe illesztett. Hm. Mindenesetre az utolsó, szigetes részekért én nem voltam különösebben oda. Különösen igaz ez Banyan utolsó tervére, ami vagy kismillió dolgon elbukhatott volna... és komolyan megérte kockáztatni?! Nekem ez teljesen ellentmondott a világ addig felállított szabályainak.

Összességében az év eddigi legeredetibb ötletével operáló olvasmányhoz volt szerencsém, amit minden disztópia kedvelőnek bátran ajánlok. És hogy a végéről hogyan vélekedtek, azt rátok bízom. Lehet, hogy csak engem sikerült felhúzni vele.

Kedvenc rész: Szerettem, amikor Banyan fákat építgetett. :)

Legrosszabb rész: A vége, a nagy terv...

Kedvenc szereplő: Talán Banyan. Szeretem a hihető, de belevaló főhősöket.

Kedvenc idézet: Pölö ez:

"– Hát, mindenesetre tudod a módját, hogyan érd el egy csajnál, hogy különlegesnek érezze magát, annyi szent – ismerte el.
– Óh! Mert hogy az is vagy! Tényleg!
– Tényleg? – Elnevette magát. – És meddig?
– Csak várj, és megtudod – feleltem.
– Senki nem vár, Banyan. Egy érzésre nem. A végén nem. – Mosolygott, amikor ezt mondta, de láttam, hogy lehervadt az arcáról a vigyor, ahogy elfordult tőlem, és otthagyott."

Ihletés szempontjából: Hogy fog nekem valaha eszembe jutni valami ennyire eredeti?! Amúgy tipikus példája a regény annak, hogyan talál rá egy író az igazi témájára.

RAVASZ értékelés: Várakozáson felüli.