Fanfiction: Mi teszi a Roxfortot? (Harry Potter)

Egy újabb fanfiction mutatóba tőlem, mert a regénnyel, mint írtam, éppen sehogy se állok. Ezúttal Harry Potter témában olvasható egy egyperces, a tovább mögött.




Mi teszi a Roxfortot?


− Nincs többé Roxfort. – McGalagony professzor mondja ezt, órákkal az után, hogy először megtehetné. A falak nem most dőltek le, és azokba, amik még tartják magukat, az átkok nem most ütöttek kormos lyukat. A szétzörgő páncélok és a félig egyben, félig sehogy portrék sem most kezdték jajveszékelésüket. Mégis csak most meri gyászolni az iskolát, mert először az embereket kell. Úgy gondolja, hogy így helyes, ebben a sorrendben. Pedig a gyászban nincs illem. A gyászban nincsenek mások, és hogy mit gondolnak rólunk. A gyászban csak mi magunk vagyunk, ettől olyan nehéz. Mégse ezt mondom a tanárnőnek, amikor előre nyolc, oldalra öt és fél macskakövet lép, és mellém ér – magasan, de én látom, hogy összeroskadva −, hanem mást, amit szintén gondolok. Butaság, hogy az ember csak egyfélét hihet egyszerre.

− Roxfort mindig lesz – jelentem ki. – A Roxfort nem egy épület, amit le lehet rombolni.

Körbefordulok, és a professzor követi a pillantásomat. Diákok és tanárok tömörülnek az udvaron, a bedöntött előcsarnokban, olyan sokan vannak, hogy szinte eltakarják a lyukakat.

McGalagony bólint. És szipog egyet. – Igaza van, Miss Lovegood. Ha Albus Dumbledore halála után megmaradt az iskola, nem Tudjukki fogja szétzilálni. – Újfajta elszántság süt a szeméből. A szemek mindig mindent elárulnak. Elindul egy kedves-barna hajú és egy széles-válla-van-sok-terhet-bír varázsló felé, akik nemrég érkezhettek a Minisztériumból, mert még nem láttam őket. Pedig én mindenkit látok, mindenki megérdemli, hogy meglássák.

A szám sarka mosolyra szökken − örülök, hogy segíthettem −, aztán a lábam is követi. Bal. Jobb. Egy mosoly. És még egy. Egy azoknak, akik túlélték a csatát, egy azoknak, akik nem. Mosolyt is mindenki érdemel, főleg ha éppen nincs neki.

Egy összezúzott kődarabhoz érek. Olyan apró, mint a nagylábujjam hossza, és épp csak szélesebb nála. Onnan tudom, hogy hozzámérem. Az ember ne sajnálja az időt a pontosságra.

Aztán a kezembe veszem a követ, és megszagolom. A széle az orrom hegyéhez ér, csiklandoz. Nem érzek rajta átkokat, kínt vagy Tudomkit. Barátokat illatozik, színeket, libabőrt, hosszú barangolást, bőrkötést. Roxfortot. A markomba szorítom, és továbblépdelek a törött, valaha nehéz, most túl könnyű kapuhoz. Senki nem nyitja ki, mert mellette egy Ron-méretű üreg tátong. Precíz számadat, mert Ron épp ekkor siklik be a kastélyba rajta. Hermione belékarol. Nem a kaput használják, pedig szerintem attól jobban érezné magát. Döngve kapaszkodom a félkilincsbe, de mielőtt lenyomom, még a lyukba gördítem a kavicsomat. Egyszázaléknyi lelket visszaraktam a Roxfortba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése