Random írás: Pennás írás

A napokban részt vettem a Pennát a kézbe! (irokhaakarok.blogspot.hu) nevű oldal egyik gyakorlati feladatán. A blog rendszeresen hirdet ilyeneket, hol zenére kell írni rövid történeteket (mint most), hol megadott szavak alapján, de vannak ennél extrémebb kihívások is. Egy azonban közös bennük: ötletesek és remek alapot adnak ahhoz, hogy írj valamit akkor is, ha éppen nincs ihleted, vagy épp időd valami hosszabbra. Érdemes a régebbi, lejárt feladatokhoz is visszanézni, és ha másnak nem, hát magunknak írogatni rá. Hátha összehozunk olyasmit, amit később máshoz is hasznosítani tudunk. De ha nem, akkor is legalább írtunk és jól szórakoztunk. A legújabb felhívás még javában zajlik, a kommentek közé várja Szatti a megoldásokat. :)
Az én előző feladatra írt egypercesemet a tovább mögött lehet olvasni, mellékelve Szatti ihletadó zenéjét is.




Ősszel valamit elhagyunk


Az őszi fák alatt állunk, és olyan, mintha mi is búcsúznánk. Valami elszakadt bennünk Botond halálával, és ez nem olyasmi, amit egy ragasztó megoldhatna, nincs rá tű és cérna, ami összefércelhetné a darabkákat. Önmagunktól búcsúzunk, vagyis inkább elfogadjuk, hogy már nem vagyunk önmagunk. És egymástól is elköszönünk? Mit teszünk?

Üresnek érzem magamat. Hiába csúsztatom a kezemet Ádáméba, szellem vagyok embertestben. Tudom, hogy Ádám is csak kóvályog a fejében, azt reméltem, ketten kitehetünk egy egészet, hogy valahogy összeadhatjuk azt, ami maradt belőlünk Botond nélkül, de nem működik. Teszek egy utolsó próbát. Átkarolom, ő az állát a homlokomhoz nyomja, és egy darabig így ölelkezünk a haldokló fák között. Beszívjuk egymás illatát, egymás bőrét hevítjük a jéghidegről normálisra, és azt képzeljük, megjavíthatjuk magunkat. Összeszorítom a számat. Legalább kettőnknek együtt kellene találnunk valamit, aminek Botond nélkül is van értelme. De mindig mi voltunk Emese-Botond-Ádám, egy háromlábú szék. Nem törhetted ki az egyik lábunkat, és várhattad, hogy egyben maradunk. Végérvényesen összetörtünk.

Hallom, hogy mögöttünk, valahol, ahol Botond csak emlék, és az élet megy tovább, a temetési szertartás véget ér. Elhallgat az ének, ami semmit sem mondott el a fiúról, akit siratott. Szállingóznak kifelé az emberek, akik csak azt hitték, ismerik őt. És itt maradunk mi ketten, a nővér és a legjobb barát… és ekkor hirtelen tudatosul bennem, sokkal konkrétabban, mint azelőtt bármikor, hogy többé nem vagyok nővér. Hogy Ádám se legjobb barát már. Címkék nélkül maradtunk, mint az ágaikról leszakadt levelek, gyökerek nélkül, támaszték nélkül.

Ádám felsóhajt és elenged. Nemcsak a derekamat, nemcsak a kezemet, hanem engem. Meg akar szólalni, búcsúzni, elmondani, hogyha rám néz, Botondot látja, hogy én az az élet vagyok, ami ott fekszik elásva Botond sírköve alatt, hogy az Emese-Ádám Botond nélkül nem létezhet, hogy mi ketten csak felsérthetjük egymás sebeit, de nem gyógyíthatjuk be. Mindezt elmondaná, de csak a tekintete mondja. Kinyitja a száját, de vallomások helyett dúdolni kezd. A szokásos, aládolgozó gitárszó nélkül a hangja is más, fel-lemozgó, ércesebb és idegen. Nem olyan, mint amikor Botonddal együtt hülyéskedtek a hangszereikkel a garázsban. Nem dübörgő rock balladát énekel, hanem az előbbi gyászindulóra ismerek a dalban. Angyalokról szól, szeretetről és más efféle, pátoszos baromságokról. Semmit sem jelentett a temetésen és most se, mert mi sem jelentünk többé semmit se. Egy új dalban kell értelmet keresnünk, és újra meghatározni önmagunkat. Egymás nélkül, a változó őszben.

Meghalni és újjászületni, új fák ágain, majd egy távoli tavaszban. Ez az élet rendje, ezt mondják, és mert a világ minden hitünktől megfosztott minket, hát most ebben hiszünk.

Kilépünk a fák közül, nem mi, hanem én és Ádám is. Botondot hagyjuk a temetőben, és egy régi Emesét és egy régi Ádámot és egy régi szerelmet.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése