Napló a regényírásról IV.

Ritmus

A szövegnek van egyfajta ritmusa. A mondatok hosszúsága és szerkezete pedig ezt nagyban alakítja. Amint ezt a cseppet sem korszakalkotó felfedezést a minap megtettem, rögtön meg is fejtettem, hogy miért nem működik az egyik rész az írásomban. Ugyanolyan felépítésű mondatok egymás hegyén és hátán. Ühüm, ez eddig szép és jó, nagyszerű észrevétel, ügyes vagyok... de hogy küszöböljem ki?

Amikor írok, általában nem szöszölök egy mondat felett órákat, jó, előfordul, hogy van egy kép a fejemben, és sehogy se találom a megfelelő szavakat, hogy leírjam, de azért általában azt csinálom, hogy leírok valamit, ha mégsem működik, akkor meg majd átírom. Egyébként is az átírás a mániám, heteket bírok egyetlen novella felett is ülni, és szórendeket változtatgatni. Az átírás és az átnézés viszont fontos, hiszen míg írás közben nem érzékeltem, hogy ugyanolyan ritmusú mondatokat pötyögök egymás után, addig átolvasáskor már szembeötlő volt. 

Végül nekiültem, és bekezdésről bekezdésre, mondatról mondatra haladva, kicsit alakítgattam a mondatokon. Egybevontam két rövidet, ketté vágtam egy hosszút, még kapott egy jelzőt bele, rövidült két jelzőt... És igazából itt jöttem rá, hogy mennyire nehéz jó szöveget írni. Az én történeteim, főleg a novellák, nem a világ legfordulatosabb dolgai, gyakran a hangulatnak meg a stílusnak kellene elvinnie a hátán őket (de nem teszi...), szóval ilyenkor fontos, hogy az ilyen apróságokra is ügyeljek. 

De visszatérve rólam meg a sirámaimról, a bejegyzés témájához, fontos felfedezés volt ez. Mert azáltal, hogy észrevettem a szövegeknek van egy ritmusa, elkezdtem játszani is vele. Rájöttem, hogy azért nem mennek jól például az akciójelenetek, mert megveszek a hosszú mondatokért és a kitérőkért. (Meg nem mondtátok volna az eddigi bejegyzéseimből, mi? :D) Egy akciójelenethez azonban gyorsan pörgő párbeszédek kellenek, a szereplő valószínűleg halálfélelemben van, tehát nem fogja észrevenni, hogy a felé suhanó kard markolatán hogy fut körbe a borostyándíszítés... (vagy igen? De erről majd mindjárt.) és az olvasót sem fogja érdekelni, ha a tét az, hogy a kard lenyiszálja-e a főhős fejét, vagy nem. Szóval ez nem jó leírás:

A nehéz vaskard suhogva szelte át a csatánk hevétől felforrósodott levegőt, és én mintha kővé dermedtem volna, a lábaim ólomnehézzé váltak, és mozdulni sem bírtam a minden tagomat megbénító, reszkető félelemtől. A felém repülő kardra fény vetült, az ablakon szökött be a napsugár, utat törve a molylepte, súlyos függönyök közül, és a penge egy pillanatra élesen csillant meg a szobában. A markolaton pedig ekkor észrevettem a díszítést, ami eddig elkerülte a figyelmemet, és ami talán az utolsó részlet volt, amit életemben láthattam: a borostyán levelek körbefutottak a fán, és egészen a pengéig kígyóztak...

Na jó, már kétszer meghalt ennyi idő alatt ez a szerencsétlen. Bár a ritmussal nem volt baj, csak nem egy akciójelenethez illik, hanem mondjuk egy nyugodt naplemente-bámuláshoz. Persze, a ló túloldalára sem kell átesni, és olyan nagyon bőszen tömöríteni a mondanivalónkat. Mert minő döbbenet, ez se lesz jó:

A kard felém repült. Én lebuktam. Így elkerültem a csapást. De az ellenségem nem adta fel. Volt még egy kardja. 

Itt már a ritmus se stimmel, bár legalább szükségtelen részleteken se időztünk el.

Hogy szerintem akkor hogyan lehet jó ritmussal, hozzáillő ritmussal leírni ezt a nyomorult (és béna, de bocsánat, most hirtelen csak ilyen példára futotta) jelenetet?

A vaskard suhogva szelte át a szobát. Le kellett volna buknom, vagy bármi mást csinálni ahelyett, hogy állok és nézem a közeledő végzetet. A fény villanása a pengén. Borostyándíszítés a markolaton. Lényegtelen képekké esett szét a valóság. Aztán én végre félreugrottam a kard útjából. 

Azt hiszem, nagyjából stimmel. Legalábbis ritmusban, bár a főszereplőm szokatlanul jó megfigyelő, és valószínűleg ez az első alkalom, hogy valaki kardot hajít felé. Mindegy, majd beszélek vele a jó reflexek fontosságáról, miközben én csendben örülök magamnak: rájöttem, hogy van a szövegeknek ritmusa!