Napló a regényírásról VI.

A teljes pánik és ihlethiány

Nem szeretem azt a szót, hogy ihlethiány. Legalábbis az elmúlt egy évben, amióta rendszeresítettem az írást, meggyőztem magam, hogy nem hiszek benne. Mert nekiálltam akkor is írni, ha a fejem majd széthasadt, ha bőrig áztam hazafelé jövet, ha olyan fáradt és ideges voltam, hogy legszívesebben bőgtem volna. Képzelhetitek, milyen vidám kis sztorik keveredtek azokból az estékből... xD 

Most mégis azt érzem, hogy valami elveszett belőlem, nem a lelkesedés, mert a villamoson, séta közben, elalvás előtt folyton a regényen pörög az agyam, tervezgetem, gondolkozom a szereplőkön, hogy van-e cselekményem (nincs, de erről majd egy következő naplóban)... Mégis fogni a billentyűzetet, megnyitni a dokumentumot... nem megy. De egyáltalán nem, egy dokumentummal se. Pedig próbáltam fanficelni, novellázni, de teljes kedvedtlenség - és nem biztos, hogy ez a jó szó. A tovább mögött próbálok jobbat keresni. De figyelem, angstolás-veszély! Akit ez bármilyen szinten elborzaszt, ne olvasson tovább!

Úgy érzem, mintha kifogytam volna valamiből. Csak arra nem sikerül rájönnöm, hogy miből. Mert ötleteim, elmesélésre váró történeteim vannak, jegyzetelgetek egy csomót (főleg baromságokat, de akkor is), ehhez képest mintha nem lenne kedvem írni. Elméletben van, mert szeretek írni, de a gyakorlatban... Mondanám, hogy üres lap-szindrómáról van szó, de azt hiszem, inkább önbizalomhiány. Olvasgattam a régebbi dolgaimat, és megállapítottam, hogy nem igazán látok különbséget köztük és aközött, amit most írok. Pedig az egész, "én akkor is írok és rendszeresen"-dolog abból indult ki, hogy rájöttem, hogy az írás nemcsak tehetség (amiből ugye nem jut mindenkinek), hanem bizony tanulás is, törekedés a fejlődésre. Erre rájövök, hogy nem is fejlődtem?! Mindennek tetejébe, mintha már mindent megírtam volna, mintha minden jól sikerült mondat, szép gondolat, izgalmas karakter már mögöttem lenne, és csak magamat ismételgetném. A karakterek kapcsán jöttem például arra rá, hogy az összes hosszabb írásomban ugyanazzal a dinamikával dolgozok. Van a pofátlan bajkeverő, mellette meg a kötelességtudó, gondoskodó. Jó, vannak jellemzők, amiben különböznek ezek a karakterek. De akkor is!

Igazából magamat is idegesítem ezzel a nyűglődéssel, hogy "mindent megírtam már, jobban úgyse tudom, és á, nincs is ehhez kedvem, mert minek...?". De nem látom a megoldást. Egyelőre olvasok minél többet, jelenleg éppen A Végzet ereklyéi sorozatot, és zsongok, mint már régóta nem. Remélem, annyira elhatalmasodik rajtam a láz iránta, hogy remegnek majd az ujjaimat, hogy fanficet írjak hozzá. Az írás lenne, az kezdet lenne. Vagy üljek a Word dokumentum fölé, és mint a bejegyzés elején említett esetekben, egyszerűen kényszerítsem magam, hogy gépeljek, írjak, bármiről, bármit? Ha nem jön be az olvasgatós, fanficelős módszer, erre kell fanyalodnom. De komolyan, lassan az összes írásom temetésekről fog szólni, meg szakításról... Szívderítő.

Levegő. 

Befejezi az angstolást. 

És megállapítja, hogy értelmet nyert a posztokat "napló" címkével illetni, mert tényleg olyan, mint amikor az ember a naplójába nyüszög.
(Plusz azt is megállapítja, hogy újabban túl sokszor hivatkozik magára E/3-ban. Még a regényre se foghatom, az ugyanis E/1-ben van.)