Amikor nincs cselekmény...
... akkor az én írásomat olvasod. Mert ki ír egy ifjúsági kviddicskupáról regényt, vagy egy kártyapartiról novellát? Aki imád karakterizálni, vargabetűket tenni a történetben, és eltérni mindattól, ami az eseményeket érdekessé tenné. Csak ül és ír a karakterekről, akikbe teljesen belezúgott. Ja, ez lennék én. És még igazán erős karaktereim sincsenek, jéj! No mindegy, az előző posztban már kiangstoltam magam, most megoldó-módba kapcsolok. A tovább mögött.
Amikor elkezdek kidolgozni egy ötletet... Nem, nem innen kezdem, szóval először látok egy kecskeszállas, sétapálcás fickót a buszmegállóban, rájövök, hogy szeretem a madarakat, a mágia lehetséges törvényeiről olvasok, és bumm: ötlet (ez így három, nem egybe tartoznak)! Ez általában még semmi, egy félmondattal körülírható valami, egy érzés, egy villanás. És ennyiben is hagyom, mert amikor elkezdek vele foglalkozni, először a karaktereket találom ki. A dilemmáikat, a motivációikat, újra felismerem, mennyire nem vagyok happy end párti, és csak azért se engedem meg nekik, hogy boldogok legyenek... Karakterrajzokat készítek, már azt is tudom, ha versenyszerűen úsznának, ki melyik nemet szeretné a legjobban. (Igen, most a készülő regényemről beszélek.) De a szereplőim kis szappanburkán kívül bármi egyebet ismerek? Dehogy. Amikor erre rádöbbenek, kidolgozom a világot, logikai bukfenceket keresek, végül csak keresztülküzdöm magam rajtuk, és ott állok egy nagyjából kész világban féltucat szereplővel, többtucat motivációval, és fogalmam sincs, mi az, ami mozgásba hozná mindezt. Általában nem is annyira érdekel. Mármint aggaszt, hogy érdekelnie kellene. (Erről szól ez a bejegyzés.)
De az elmúlt év a sok olvasással meg gondolkodással arról, milyen könyveket is szeretek, ráébresztett valamire az írással kapcsolatban is. Mert olyat írok (vagy szeretnék... inkább), amilyen könyveket a legjobban szeretek. Olyanokat, ahol a karakterek kidolgozottak, ahol néha meg kell állnom és újraolvasni egy bekezdést, mert akkorát ütött, ahol hangulatok vannak, mintha zenét hallgatnék, és beleborzonganék egy magas hangba és beleolvadnék az ütemes gitárszólóba, mindeközben úgy, hogy az egész nem válik nehézzé... (Igen, tényleg csak szeretnék így írni.) Nem véletlen, hogy rengeteg olyan regény van a kedvenceim között, amit a többség unalmas olvasmánynak tart (pl. Hollókirály, Shiver). Ezzel az a baj, hogy amíg engem nem zavar, hogy unalmas vagyok (mert nekem nem unalmas, azt hiszem, szinte semmi sem az...), addig hogy fogok nem-unalmas lenni?!
Sosem fogják azt mondani az írásaimra, hogy pörgősek... De valaminek azért csak kellene történnie bennük. Fő irányvonalat már találtam a regényhez, de az úgy pár fejezet (és rövid fejezet). Minden reményem abban rejlik, hogy menet közben úgyis történnek majd dolgok. Mert eleve úgy írok, hogy tudom az elejét a történetemnek, a véget, plusz pár jelenetet. De az út nagy része kérdéses. Szóval csak remélem, hogy az az út majd nagyon kátyús lesz, nagyon hepehupás... És jé már, de jó, hogy megoldó-módba kapcsoltam, és az a nagy megoldásom, hogy remélek! :D Mindenesetre azt hiszem, jelenleg ennél okosabb nem leszek, mert a dolgok néha csak úgy maguktól alakulnak. Remélem, a cselekmény is ilyen dolog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése